Sziasztok! :)

Itt lenne az első személyes novellám, amelyet Eszter kérésére írtam. Próbáltam valami érdekeset hozni, de a végére már nem voltam teljesen biztos benne, hogy ez sikerült is. De azért nagyon remélem tetszeni fog nektek, főleg neked Eszter. :)

Xx Evaa


Egy apró esőcsepp csapódott nagy sebességgel az egyik - a faluban talán a legelhagyatottabb - fakuckó ablakának. Még körülnézni sem volt ideje, már látta, hogy valami nincs rendben. Búsan folyt tovább, egészen az ablakot szegélyező kemény fapárkányra, ahonnan egy-két pillanat múlva észrevétlenül eltűnt.
A szobában két fiatal ücsörgött, szótlanul, mint egy fűszál a meleg nyári napokon. Talán ők sem tudták miért ülnek ott, talán csak vártak valamire. Valami elérhetetlen csodára, amiben csak a gyerekek hisznek, oly kapzsin és reménytelenül, mint az árva esőcsepp a boldogságra. Mert az ők helyzetük már bizony a reményvesztettség határát súrolta. Csupán egy mondat tartotta bennük a lelket, ami ugyan két szóból áll mégis a világot jelentette e két gyermek számára. A reménytelenül felhőtlen világot. "Nemsokára jövök!" Ez lenne az? Ez az elfuserált, megfontolatlan kijelentés vetne véget mindennek? De hiszen emlékeztek rá. Mindig is tudták, hogy mit kell cselekedniük, és kiben kell megbízniuk. Tudták, hogy minden jól fog alakulni, hiszen megígérte nekik, és ha ezt tette így is fog történni. Mint mindig. 
Egy buta, homályos gondolat ötlött fel bennük, szinte már egyszerre. Tudták, biztosan érezték már ők is. Valami nagyon nincs rendben. Valami megváltozott ettől a perctől, és lehet, hogy teljesen felforgatja az egész életüket. De hiszen ez lehetetlen. Biztosan eltévedt. - gondolta a lány oly nagy meggyőződéssel, hogy már szinte ő maga is elhitte. - Már négy órája...

Lilly zihálva, könnyes szemmel riadt fel az éjszaka közepén, és rémülten pillantott a vele szemben fekvő öccsére, aki látszólag mélyen, a legnagyobb nyugodtságban aludta álmát. Ez egy kicsit megnyugtatta, örült, hogy legalább egyikük nyugodt e gyászos napon.
Zajtalanul, hogy öccsét fel ne ébressze - bár ennek kevés az esélye - hajtotta le fejét a puha, halvány kék párnájára, és álmodozva  bámult ki a nagy semmiségbe, a hatalmas ablakon keresztül.
Esett. - állapította meg. Már megint esett, mint már oly sokszor ebben az időszakban. De ez most valahogy mégis más volt. Ez a nap mindig más. Már pontosan tíz éve aznnak, hogy bekövetkezett az a végzetes nap, amit azóta sem tudtak, és biztosan nem is fognak elfelejteni. Oly mélyrehatóan és tisztán az emlékezetükbe vésődött, hogy azt lehetetlen onnan csak úgy eltüntetni. Lilly akkor még tíz, míg öccse csupán hat éves volt. Nem tudták elképzelni mi történhetett velük, bár már sok ilyen történetet és filmet láttak, mégis akkor olyan riadtnak és főképp elveszettnek érezték magukat, mint még senki. És milyen jogosan.
Az apukájuk már három éve meghalt egy munkai balesetben, és nem akarták az egyetlen, még élő családtagukat is ily módon elveszíteni. De sajnos a sors másként gondolta, és könyörtelenül megszegte ezt az apró kívánságukat is...
Lilly tudta jól, hogy most jó helyen vannak, talán a lehető legjobbon, viszont minden egyes évben ez a nap volt az a pillanat, amikor olyan mérhetetlenül elveszettnek és szomorúnak érezte magát, mint még soha. Nem szeretett visszagondolni arra a napra, viszont ezt sem tudta elkerülni egyszer sem, ahogy most sem. Ahogy kinézett a még sötét tájra villámsebesen érték utol a rosszabbnál rosszabb pillanatok, és lepték el fekete ködfelhőként elméjét az irtózatos érzések és képek - amiket nap, mint nap lát a szeme előtt - arról az estéről.

Két egyenruhás férfi lépkedett be lassan az előtérbe. A zárat feltörve hagyták, mivel nem volt idejük most azzal foglalkozniuk. Már nagyon kicsi gyerekkoruk óta megvoltak tanítva, hogy idegeneket nem szabad beengedni, és ez mellett ki is álltak a fiatalok. Még ezen az estén is, nem törődve azzal, hogy ezzel az egyenruhások dolgait nehezítik meg. Miért érdekelte volna őket ez? Hiszen ők csak az anyukájukat várták haza, nem ezeket a fura férfiakat, akiket még melléje soha élletükben nem láttak. 
A fiú megijedt, mikor meglátta a két idegent, ellenben a lánnyal, aki már valahol mélyen számított rájuk, csak nem akarta elhinni, hogy valóban találkozik velük. Pontosan az anyukájuk távozása után őt óra múlva érkeztek a kedvesnek tűnő egyenruhások, akik pár vigasztaló szó után egyből elvitték őket egy eddig még sosem látott helyre, azon belül is egy hatalmas házba, ahol rengeteg velük egykorú vagy jóval kisebb fiatal lakott. A lány jól tudta mi ez a hely, neki már volt annyi tudása, hogy rájöjönn erre, az öccse azonban csak találgatni tudott. Az árvaház valóban hatalmas volt, egy kivülállónak felért volna egy három csillagos szállódával - mivel az udvar több hektár területen terült el, így több játszótér, kert és még apró medence is volt rajta -, viszont egy gyerek, aki ott élt nap, mint nap másképpen látta. Neki a reménytelenség, elveszettség, és legfőképpen az árvaság jutott róla eszébe. 
A két fiatal félt. Félt, mivel nem tudták, hogy mi vár rájuk, ki fog velük törődni, és lehetséges lesz-e, hogy még ugyanolyan életet élhessenek, mint a többi gyerek.

- Lilly! - szólongatta már egy jó ideje Adam, a lány öccse. - Ideje lenne felkelned. Máris késésben vagyunk miattad - hányta a szemére sértődötten a fiú.
Lilly lassan nyitotta ki a szemét. Már világos volt. Idő kellett ahhoz, míg megszokja szeme a hirtelen vakító fényt, ami az ablakon keresztül pont az ő szemébe sütött be.
- Te sirtál? - nézett rá érdeklődve az öccse. - Vörös a szemed.
A lány hirtelen a mellette függő tükörbe nézett, hogy saját maga is igazolni tudja a hallottakat. És igen. Az arca az este óta teljesen megváltozott. Nyúzott, fáradt volt, a haja kócosan állt össze-vissza, és a szemei pirosan duzzadtak az arcán. Nem tudta elképzelni, hogy mikor sírhatott, talán álmában? Hiszen ő nem szokott, és nem is vette észre.
- Lilly, mondd jól vagy? - kérdezte aggodó hangnemben a fiú.
- Persze - felelte magabiztosan a lány, vagyis remélte, hogy az volt. - Még öt perc, rendbe teszem magam a fürdőben, és mehetünk is - pattant fel az ágyából, majd gyorsan besietett a  szoba melletti helyiségbe.

- Ez nem hiszem el! Láttad, hogy megelőzte?! - ujjongott Adam, mint egy kisgyerek.
- Persze, hogy megelőzte,  most cseréltek neki kerekeket. Gyorsabb - állapította meg Lilly hangosabban a kelleténél, mivel ezzel kivívta, hogy testvére vitába szálljon vele.
- Anélkül is gyorsabb. Hiszen ő a legjobb!
- Ha te mondod... - hagyta alább a vitát Lilly.
Adam már gyerekkora óta rajong a Forma-1-ért, azon belül is Kimi Raikkönen-ért, akinek a lehető összes versenyét megnézte már. Igaz a nagy rajongása ehhez a sport felé legfőképpen a nevelő apukájához köthető, akivel mindig együtt nézte a tévében. És most végre először élőben is láthatja nagy kedvencét.
- Muszáj találkoznom vele! - pattant fel hirtelen az eddigi ülőhelyéről Adam. - Menjünk le! - mutatott az egyre csak növekvő tömegre a porond előtt, majd válaszra sem várva lesietett.
Lilly, bár nem szeretett nagy tömegben közlekedni, azért követte testvérét a sokkoló emberáradat felé. Majdnem egy fél órába telt, míg egyáltalán csak látóhatárba értek, és homályos alakként kivették a három dobogós pilótát. A legmagasabb fokon egy kék ruhás, szőkés hajú fiatal férfi állt, mellette egy ugyanolyan ruházatú, idősebb alak, míg a legalsó pódiumon, harmadikként - Adam nagy örömére - Kimi Raikkönen.
A himnuszok, interjúk és egyéb rituálék után a pilóták levonultak az emelvényről, mire a nagy emberáradat is szertefoszlani látszott. A többségük a kedvenc pilótájuk boxa felé igyekezett, hogy autogrammot kérjen vagy csak egy pillanatra közelebbről is megpillantsa őket. Adamot is elsodorta ez az áradat, még azelőtt, hogy Lilly észrevette volna.
- Majd csak hazatalál - gondolta magában Lilly, majd elindult a zsúfoltságot elkerülve, a tömeggel ellentétes irányba.
Még sosem voltak ekkora rendezvényen. Igaz már lassan több, mint hat éve éltek a nevelőszüleiknél, mégsem sikerült ekkora áldozatot meghozniuk, mivel ők sem tartoztak a társadalom legggazdagabbik felébe.
A két fiatalnak az elején még szokatlan volt, hogy új szülőket kaptak, viszont a vártnál jóval hamarabb azonosultak a helyzettel, ami bemondható annak is, hogy az új szüleik kezdettől fogva, mint saját gyermekükként szerették, és bántak velük. Minden tőlük telhetőt megadtak nekik, szinte semmiből nem szenvedtek hiányt. Tény, hogy nem a legdivatosabb ruhákba jártak, és nem a legmodernebb és legdrágább játékokat kapták, de ők mégis boldogabbak voltak, mint a nevelőotthonban, ahol mindenük megvolt.
Lilly már hozzávetőleg húsz perce járhatott körbe-körbe, mikor belátta, eltévedt. Nem tudta hol van, az öccse nem akarta felvenni a telefont, és fogalma sem volt, hogy egyáltalán merre mehet, hogy találkozzon valakivel, aki kitudja vezetni innen. Eleinte úgy gondolta, ha egy utat követ végig, visszatalál a kijárathoz, vagy legalább egy ismerősebb helyhez, ám ez hamar kiderült, hogy rossz ötlet volt, mivel itt semmi sem megbízható, itt sosem tudhatod, hogy egy s más utak hova vezetnek. Az az egyetlen megoldás, ha követed a tömeget, amit már sajnos Lilly jócskán elhagyott. Ahogy a pályát is. Valami parkolóhoz hasonló helyhez közeledett, amiben szebbnél szebb kocsik sorakoztak. Lilly tudta, hogy ez az egyetlen eséje, ha nem akar még órákon át bolyongani. Meg kell várnia valakit, aki majd útbaigazítja őt. Ez az elhatározás jónak tűnt, viszont még ez sem ment zökkenőmentesen. Kerek egy órát kellett várnia, mire valaki arrafele tévedt. Egy laza öltözetű fiatal férfi közeledett a parkoló felé. Fején egy fekete szemüveggel, aminek nagyon nem értette a lényegét Lilly, mivel egyáltalán nem sütött a nap, sőt már egészen borús volt az idő, ami itt Angliában egyáltalán nem volt szokatlan.
A fiatalt két sötétkabátú, nagydarab ember követte és egy fiatal nő, kezében mappákkal, miközben nagy beleéléssel magyarázott valamit a férfinak. Ahogy egyre közeledett, annál jobban lett ismerősebb a szemüveges ifjú Lillynek. Tudta már, hogy látta valahol, de hogy hol azt csak akkor tudta megállapítani, amikor levette szemüvegét a fejéről, és a csillogóan kék szemeivel egy pillanatra Lillyre nézett.
Egy pilóta - állapította meg Lilly. Méghozzá az, aki elsőként ért célba, és a pódiumon is a legfelül állhatott. A nevét nem tudta, viszont azt már hamarabb is leszögezte magában, hogy jóképű férfi. Arcát apró borosták borították, haja pedig lezseren, egy-egy szál össze vissza kocolódva hullott le homlokába és arcára.
A férfi halkan odasúgott valamit a két nagydarab férfinek, mire azok elindultak az egyik, hatalmas fekete autó felé, míg a másik nő egy halvány mosollyal köszöntötte Lillyt, majd megfordult, és a másik irányba indult el. A fiatal pilóta pedig vészesen közeledett Lilly felé, aki ennek hatására teljesen zavarba jött. Arca elvörösödött, kezei izzadni kezdtek és valahonnan azt a késztetést kapta, hogy most kezdje szemlélni a gyönyörű tájat - mivel az elmúlt egy órában nem volt elég ideje rá -, most nézzen akármerre, csak még véletlenül se az ifjú szemébe. Ő sem tudta miért viselkedik így, eddig még sosem tapasztalt ilyensfajta irányíthatatlan viselkedést maga felé. Mindig pontosan tudta, hogy mit és hogyan kell cselekednie, mindig pontosan kordában tudta tartani magát, ám most, mintha valaki más bőrébe bújt volna, mintha a teste saját életre kelt volna, és nem engedné, hogy azt tegyen a lány, amit akar.
- Segíthetek? - szólította meg kedvesen, de ugyanakkor teli kiváncsisággal, az idegen.
- Öhm...igen. Jó lenne - válaszolta Lilly még mindig zavartan. - Eltévedtem.
- Értem. Nos, igaz én nem vagyok idevalósi - Lilly fejbe tudta volna verni magát. Ő lakik itt, és eltéved. Ez egyenesen abszurdnak tűnik. A lány erősen kezdte azt érezni, hogy a fiú nem hisz neki vagy csak bolondnak tartja. -, de ha megmondod hova szeretnél menni, a sofőröm biztos tud segíteni neked.
- Nem kell. Vagyis az öcsém...már biztosan végzett...de azért...köszönöm - hadarta a lány, ami először eszébe jutott, majd megfordult és próbált a lehető leggyorsabban elmenekülni ebből a kínos és abszurd helyzetből.
-Hé, várj egy kicsit! - kapott a lány karja után a férfi. - Jól vagy? - kérdezte komolyan, mire a lány eltudta volna nevetni magát. Igen, ennél kínosabban már nem is érezhetné magát. Vagy mégis? Talán, ha bohóc ruhában, meg egy hatalmas piros golyóval az orrán találkoztak volna, akkor talán. De akkor sem biztos, hogy a fiú jobban kételkedett volna a lány ép elméjéről, mint most.
- Igen, köszönöm. Nagyszerűen vagyok - nyugtatta meg a fiút. - És az agyammal sincs semmi baj, ha arra gondolsz - csúszott ki Lilly száján ez a kijelentés, mire az ifjú elnevette magát.
- Nem, nem arra gondoltam - mosolyodott el. - Csak nagyon ijedtnek tűnsz.
- Hát...az is vagyok - vallotta be Lilly. - Már egy órája itt bóklászok.
- Huha. Le a kalappal. Nem sokan tudják kijátszani a biztonságiakat.
- Ja, hát...én nem is találkoztam velük... - mondta Lilly, mire az idegen ismét elnevette magát. Lilly nem akarta kimutatni, de egy kicsit zavarta, hogy a fiú enyire szórakozik rajta.
- Akkor te egy szerencsés lány vagy - fejezte be végre a nevetést a fiú. - És honnan jöttél. Emlékszel?
- Onnan - mutatott az emlitett helyre Lilly.
- Oké. Gyere elkisérlek - indult volna el a férfi, de a lány nem akarta engedni.
- Ugyanmár nem kell miattam fáradozz. Biztos van jobb dolgod is.
- Hidd el nincs olyan messze, mint ahogy gondolod. És amúgy is ott hagytam valamit - indult el újból a pilóta.
- Jól van. Akkor csináljunk bolondot magunkból - suttogta magában Lilly, miközben követte a férfit.
Lassan lépkedtek, két sötét felhő kiséretében, a centiméternyi pontosságú halványzöld pázsiton, várva, hogy valaki megtörje végre a csendet. Lillynek, mint már a legelején megfogadta, esze ágában sem volt megszólalni, így ez a szívélyes feladat a pilótára várt.
- Először jársz ilyen versenyre? - kérdezte kiváncsian a pilóta.
- Ilyenre és másra is - válaszolta már egy kicsit bátrabban a lány.
- És tetszett?
- Igen, végül is biztos érdekes lehet olyan kocsiban ülni.
- Igen, az - felelte a fiú. - Főleg a sebesség és a versenyzés miatt.
- Te már csak tudod - mosolyodott el halványan Lilly. - Láttam, hogy te nyertél.
- Tényleg, láttad? - mosolygott a pilóta pajzánul Lillyre. - Azt hittem valahol barangoltál.
- Hát...közben volt szerencsém ezt még megpillantani - somolygott a lány. Már nem zavarta, hogy a férfi rajta szórakozik, inkább beállt a játékba, és próbálta nem kínos helyzetbe hozni magát.
- Remélem akkor még valahol a közelben jártál.
- Nem szabadott. Tudod, sok a nagydarab, ijesztő pandúr arrafelé.
- Pandúr? - nevetett fel a pilóta. - Szerintem simán elkerülted volna őket.
- Háát...így visszagondolva nem is olyan....lehetetlen.
- Neked biztosan nem - somolygott észveszejtően a lányra, aki erre, önakaratán kívül, újra elvörösödött.
- Nem tudom mit gondolsz rólam, de elkell keserítselek, mert...tudod...én nem vagyok szuperhős vagy mi - motyogta a lány az ég felé fordulva, hogy ezzel is leplezze zavarát.
- Pedig annak tűnsz - mondta hanyagul a pilóta, aki mire a lány elkapta volna tekintetét, már csak előre, a végtelen horizontnak tűnő útra figyelt. - És te mivel foglalkozol? - szólalt meg nem sokkal később.
- Még semmivel. Csak tanulok.
- És mivel fogsz foglalkozni, ha befejezted a tanulást?
- Reményeim szerint az írással.
- Újságíró leszel? - nézett Lillyre szórakozottan.
- Olyan hihetetlen?
- Nem. Csak nem gondoltam, hogy ellenségek leszünk.
- Ellenségek? - nézett a fiúra érthetetlenül.
- Hát, tudod milyenek a sajtósok - sóhajtott fel a fiú.
- Idegesítőek?
- Inkább túlságosan kíváncsiak.
- Szóval nem kedveled őket.
- Hát nem a szívem csücskei az biztos.
- Jó, háát...megnyugodhatsz, mert én nem ilyesféle írással szeretnék foglalkozni.
- Akkor? - nézett kiváncsian a pilóta.
- Hát rendes írással, tudod könyv meg ilyenek.
- És milyen könyveket fogsz írni? - kiváncsoskodott tovább a férfi.
- Még nem tudom, de az biztos, hogy a tapasztalataimból.
- Értem. Szóval kalandregényeket - bolintott a férfi.
- Hogy?
- Szereted a kalandokat nem?
- Nem, nem igazán. De attól még nem tudom elkerülni őket.
- Ez még a jobbik eset - mosolyodott el a férfi.
A pilótának igaza volt, valóban nem volt messze a kiút. Röpke negyed óra alatt el is érték a boxokat, ahonnan a lány már, ha segítséggel is de ki tudott jutni.
- Innen hazatalálsz? - mosolygott a pilóta az ő különlegesen imádnivaló mosolyával Lillyre.
- Remélem - nevetett fel most először a lány. - Hát akkor...szia. És sok sikert - motyogta a lány zavarában, majd hirtelen megfordult, és elindult az ismerős úton, hazafelé.
- Hé! Várj! - futott a fiú utána, majd mikor utolérte a lány elé árt, és karját felé nyújtva újra megszólalt. - Elfelejtettem bemutatkozni. Sebastian Vettel.
Lilly halványan elmosolyodott, majd bátortalanul ugyan, de megfogta a pilóta felé nyújtott kezét.
- Lilly - mondta a lány a szerinte bőven elég információt, majd egy gyors mosoly után eltűnt a szürkülödő horizonton.

KÉT ÉVVEL KÉSŐBB

Egy magas, komoly, jókiállású nő ült Lillyvel szemben már több mint egy órája, és úgy tűnt szándékait a legnagyobb magabiztosságával sem tudta eltakarni. Körülbelül két perce állhatot be a kínos csend, ami alatt Lilly minden egyes apró részletet átgondolt, és alaposan eltervezett, hogy végre dönteni tudjon. Lilly jól tudta, hogy ekkora lehetőséget kár lenne kihagynia, hiszen ez neki talán az egyetlen ilyen könnyen szerzett és nagyszerű lehetőség lesz az egész életében, és ha ezt kihagyja, talán elvágja a nagy sikerét, az egyetlen sikerét az életében. Mégsem ment. Nem tudott dönteni. Belül minden egyes porcikája vágyott erre a munkára, az esze is ezt diktálta, de a szíve mégsem engedte. Még sosem vált el az egyetlen élő rokonától, az öccsétől. Még sosem volt távol akár két napnál tovább. De ha ezt a munkát elvállalja több hónapokot kell külön tölteniük, ami nem biztos, hogy jóra vezetne. Mindig is tudta, hogy elfog érkezni ez a pillanat, hiszen mindenkinek elérkezik. Mindenki egyszer kirepül a családi fészekből. Van, aki hamarabb, van aki később, de mindenképpen izgalommal és kiváncsisággal teli. Lilly is kíváncsi volt. Tudni akarta milyen az élet valahol máshol, egy teljesen más országban vagy földrészen akár. De ugyanakkor félt. Félt az újabb csalódásoktól, amik nagy valószínüséggel őt sem kerülik, majd el.
- Nos? - nézett Lillyre a nő a nagy, gidülledt szemeivel. - Mit gondol, elfogadja?
- Kaphatnék gondolkozási időt? - kérdezte Lilly.
- Már kapott - felelte szárazon a nő.
- Talán egy kicsivel többet.
- Jól van. Figyeljen ide - sóhajtott fel a nő. - Mivel sokan önt ajánlották, benne vagyok egy alkuban.
- Alkuban? - kérdezte tartozkodóan Lilly.
- Igen. Eljön két hónapra gyakornokként. Ha tetszik önnek is, nekik is ahogyan dolgozik megkötjük a szerződést. Ha nem...akkor nem. Megfelel? - nézett olyan fenyegető szemmekkel a nő, hogy Lilly, ha akart se tudott volna nemet mondani rá.

- Ausztrália! Melbourne! Itt vagyok! - ujjongott a lány, mikor sok várakozás után végre leszállhatott az utasszállító repülőgépről.
Még eddigi élete során sosem volt repülőtéren, de amint azt már előtte megtanulta, a tömeget követve mindig eljut oda, ahova szeretne, így alig öt perc alatt megkapta böröndjeit, és a neki hívott sofőrt autóval együtt.
- Ejjha! - ült be Lilly a méregdrága, fekete kocsiba. - Ez gyönyörű.
- Igen, az - szólt vissza előről a sofőr hangjában némi elégedettséggel.
- És hová is megyünk? - kérdezte kiváncsiskodva Lilly.
- A szállodájához - felelte a sofőr.
- És messze van?
- Nem annyira.
- Akkor megtenné, hogy kerül? Gyönyörű ez a város - nézett ki ámuldozva Lilly az autó besötétített ablakán. 
- Persze - válaszolta a sofőr halvány mosollyal az arcán.

Alig egy óra múlva Lilly egy hatalmas, aranyozott, óriás kőoszlopokkal diszített szálloda bejáratánál találta magát néhány nagy ember társaságában. Lillynek - mint már ő maga is megszokhatta - új volt ez a helyzet. Zavarban volt a sok jófésült, gazdag ember előtt, pedig nem kellett érintkeznie velük, csupán egy térben lennie pár órán át, amíg Sarah - a Red Bull egyik mérnőke - meg nem érkezett, hogy körbevezesse, és bemutathassa a leendő munkahelyét. 
- Lilly Hoechlin? - szólalt meg hirtelen, fél óra várakozás után, valaki Lilly háta mögül.
- Öhm...igen. Én vagyok - nézett Lilly zavartan a magas nő szemébe, aki látványosan tetőtől talpig végigmérte őt, majd önzetlenül rámosolyodott.
- Örvendek. Sarah Doyle vagyok, én foglak körbevezetni. És ha lehet tegeződjünk - mondta Sarah kedves és barátságos hangon. - Szerintem először pakolj le a szobádban, majd kezdhetjük is.
- Jól van - felelte alázatosan Lilly, miközben követte a már lift fele tartó nőt.
- Ez..ez... - habogta a lány, mikor felértek a neki kiszabott szobába.
- Tetszik? - kérdezte gépiesen a nő.
- Ez egy kérdés volt? - Sarah azt sem tudta hová nézzen annyi minden volt abban a hatalmas szobában. Az ajtóval szemben egy három részből álló, diszített párkányú ablak állt, mellette egy kis üvegasztal, a sarokban pedig egy óriási - Lilly szerint - kétszemélyes franciaágy habos babos halvány narancs lepedőkkel és párnákkal.
- Jól van - mosolyodott el Sarah, majd elindult a szoba jobboldalán található ajtó felé. - Itt van a gardróbod. Ha bepakoltál gyere le a hallba, és indulunk a pályára. Oké?
- Oké - sóhajtott fel izgatottan Lilly, miközben már indult is az említett helyiség felé, hogy minél hamarabb nekikezzen a munkának.

- És ez itt a munkások műhelye. Itt dolgoznak, ha valamit sürgősen, kevés idő alatt kell rendbe hozniuk - magyarázott Sarah nagy beleéléssel. - Azt hiszem ennyi lenne. Van valami kérdésed? - fordul hirtelen Lilly felé.
- Azt hiszem...van. Én mit is kell csináljak? - tette fel Lilly a legfontosabb kérdést.
- Ja igen, az most jön. Erre - indult el egy eddig ismeretlen ajtó felé Sarah. - Röviden az lesz a feladatod, hogy a rád szabott pilótának beosztod az idejét. Eldöntöd, hogy mikor megy fotózásra, különböző rendezvényekre,és mikor és kinek ad interjúkat. De gondolom ezt már elmondták neked - nézett várakozóan Lillyre.
- Igen.
- Nos itt van az irodád - lépett be az említett helyre Sarah. - Itt a számítogéped és minden más, amire szükséged lesz. Ha valamire még szükséged van vagy esetleg kérdésed lenne itt ez a...kütyü - mutatott fel egy adóvevőhöz hasonló tárgyat. - Csak beszélj bele, és máris jön valaki.
- Rendben - bolintott Lilly.- És most! - terült szét hirtelen Sarah arcán egy gigantikus vigyor. - Bemutatlak a pilótádnak! - indult el kifelé az ajtón olyan iramban, hogy Lilly alig birta követni őt. - Feltéve ha ideért végre - motyogta halkan, épp annyira, hogy Lilly még meghallja.
Átrobogtak egy hosszú folyosón, hat kis termen - mely mindegyike tele volt zsufolásig mindenféle műszerrel vagy alkatrésszel -, és összefutottak legalább ötven egyenruhás emberrel, mire végre odaértek a pilotáknak kiszabott pihenő helyiséghez. Sarah ment be először minden kopogás vagy egyéb elővigyázzatosság nélkül nyitott be a helyiségbe, majd pár másodperc múlva már Lilly is követhette őt.
A szoba egyáltalán nem volt nagy, csupán pár bútort lehetett látni benne. Egy íróasztal és mögötte egy karosszék a szoba közepén, pontban az ablak alatt; egy kisebb kanapé, mellette egy szekrényhez hasonló garnitúra, na és persze - a legfontosabb szereplője a szobának - Sebastian Vettel, a pilóta, akivel ezentúl több időt fog együtt tölteni, mint még senki mással az öccsén kívül. - Sebastian bemutatom Lilly  Hoechlint, az új sajtosodat. Lilly, ő itt Sebastian Vettel. Őt kell majd menedzselned - muttatta be Sarah a két fiatalt egymásnak.
Sebástián arcán halvány pajzán mosoly jelent meg, miközben szeliden Lilly felé nyújtotta kezét.
- Igazán nagyon örvendek - mosolygott rá Lilly.
- Hát még én - nézett kitartóan az előtte álló Lillyre Sebastian, miközben még mindig ott bujkált ajkain az a titokzatos mosoly.
- Jól van. Akkor én hagylak is titeket. Ismerkedjetek - indult kifelé Sarah, de egy pillanatra még visszafordult. - Seb úgy-e nem felejtetted el, hogy kettőkor teszt fu...?
- Nem Sarah, tudom. Viszont ha elfelejteném se lenne semmi gond, mivel te biztosan emlékeztetnél rá!
- Ezért vagyok! - ment ki - most már ténylegesen - büszke arckifejezéssel a folyosóra.
Sebastian becsúkta maguk után az ajtót, majd kényelmesen elhelyezkedett a szoba jobboldalán található kanapén.
- Szóóval... - szólalt meg két percnyi csend után Lilly zavartan.
- Szóval, nem akarsz leülni? - mutatott a pilóta a mellette való üres helyre.
- Nem, köszönöm. Itt kitűnően elvagyok - habogta zavartan Lilly.
- Jól van. Te tudod - Seb lazán megvonta a vállát, majd ő is felállt, és ezuttal az asztalra helyezkedett el úgy, hogy Lillyvel pontosan szemben legyen. - Szóval Lilly, mégsem író lettél?
Lilly látványosan ledöbbent, idő kellett, mire annyira összetudta szedni magát, hogy értelmesen tudjon felelni a kérdésre.
- Te em...emlékszel?
- Persze - felelte könnyedén Sebastian.- Nem szoktam ilyen pillanatokat csak úgy elfelejteni.
- Hát...ennek örülök - vörösödött el Lilly. - Amúgy de, író lettem. Éppen most fejezem be az első könyvem.
- Gratulálok.
- Köszönöm.Lilly némán nézett egy kiszemelt, régebbi díjat az egyik polcról. Ismét zavarban volt, és ez felettéb idegesítette. A múltkor már eldöntötte magának, ha esetleg úgy adódik, hogy valamikor, majd az életben újra összefutnának Sebastiánnal nem fog zavarba jönni, hanem megmutatja neki, hogy nem egy dilis nőszemély, aki így akar a közelébe kerülni, hanem egy normális lány, aki tud normálisan is viselkedni. De ez az elképzelés azon nyomban összedőlt, mikor Lilly belenézett a fiatal pilóta égszínkék csillogó szemeibe.Sebástián 
- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg hirtelen Lilly, miután összegyűjtötte az összes bátorságát és önbizalmát.- Ezért vagyok itt - felelte szórakozottan Sebastian.
- Hát tudod...sok mindent elmondtak ezzel az állással kapcsolatban, viszont azt az egyet nem, hogy mi lett az elődőmmel, tudod...
- Franciscával? Nem vészes...csak megkínozták, lassan minden létező kínzást kipróbáltak rajta a fiúk...Először bezárták egy sikátorba, majd...á hagyjuk nem tudok róla beszélni - eröltetett komoly hangszínt magára Sebastián, de a  pajkos, féloldalas mosolya mindent elárult.
- Huha akkor jobb, ha most megyek - mutatott Lilly a kijárati ajtóra szórakozottan.
- Nem kell félned, téged nem fognak bántani!
- Honnan vagy olyan biztos benne?
- Nem engedem nekik - jelentette ki magabiztosan a pilóta.
- És félnek tőled? - vigyorgott Lilly.
- Még szép! Én vagyok a főnökük - mondta némi megjátszott sértődéssel Sebastian.
- Az még nem elég ok rá.
- Nem? - mosolyodott el pimaszul Sebastian. - Akkor mi lenne elég ok rá?
- Nem tudom...mondjuk, ha...de nem muszáj...esetleg, ha csinálnál valami olyant...amitől egy kicsit meglepődnének...
- Verjem át őket? - kérdezte Sebastian még mindig magán felejtve nagy vigyorát.
- Én ilyent nem mondtam - emelte fel kezeit Lilly védekezés képpen.
- Persze, hogy nem. Csak gondoltad...
- Nem tudhatod, hacsak...nem vagy gondolatolvasó.
- Néha az vagyok. - Sebastian leszállt az asztalról, majd felkapta a diványon fekvő dzsekijét, és Lillyt terelve kifele ment.
- Öhm...hová is megyünk? - kérdezte Lilly, miközben egy méregdrága, szürke autó felé közeledtek.
- Szeretnék valamit megmutatni.
- Oh, az nagyszerű! De mit is?
- Majd meglátod - nézett Lillyre egy halvány mosoly kiséretében, miközben udvariasan kinyította a kocsi ajtaját Lillynek, ő is beült, majd gyorsan elinditotta a kocsit.
Ha Lilly jól számolt, három néptelen, fákkal szegélyezett utcát hagytak el, mire elértek egy eldugott, a napsugarai által aranysárgára festett, partszakaszra. Sebastian sietősen leparkolta a kocsit egy, a part mellett alig látható asztfaltos helyre, majd kippattant a járműből, és gyermeteg izgalommal, Lilly kíséretében elindult a lenge széltől szeliden hintázó, égszínkék óceán felé.
- Ez gyönyörű! - ámuldozott Lilly a páratlanul lehengerlő tájban.
- Úgy-e? - Sebastian sóhajtva leült a bársonyos homokba, és Lilly gyengéd pillantását elkapva hallgatta az óceán visszafogott moraját. - Minden évben eljövök ide. Valahogy lenyugtat, és erőt ad az új szezonra, a futamokra, mindenre...
Lilly nem szólt semmit, hagyta, hogy a pilóta kiélvezze a pihenést, és maga nyiljon meg feléje. Hiszen ez az ő terepe, úgymond az ő saját birtoka.
- Legtöbbször esni szokott ilyenkor. Úgyhogy szerencséd van! - vigyorodott el pimaszul a pilóta.
- Csaknem? Szerencsét hoznék? - mondta Lilly szórakozottan, és pár másodperc múlva egy maroknyi homokkal a testén, amit Sebastian küldött, nem tudni mikor, feléje.
- Szóval így! - nézett a lány kihívóan a földön ülő pilótára, és kivárva a megfelelő pillanatot visszaverte az előbbi gonosz támadást, csakhogy egy kissé több adag homokkal.
Sebastiannak sem kellett kétszer szólni, hirtelen felpattant ülő helyzetéből, és fenyegetően a lányra nézett, aki a helyzetnek a súlyosságát gyorsan felfogva futásnak eredt, a fiú pedig röktön utána.
- Sebastian! - üvöltötte Lilly. - Kérlek! Hagyj! Seb...!
De már késő volt. A pilóta hátulról elkapta a lány derekát, és nagyon úgy tűnt, hogy már kész terve van, mivel magabiztosan megindult a hideg óceán hullámjai közé.
- Sebastian, te megőrültél?! - visította Lilly. - Áá! Ez hideg!
A pilóta, mikor már jól, derékig érő vízben álltak, volt csak hajlandó elengedni a lányt, aki minden erejét összegyűjtve próbálta a pilótát ezután a víz alá tolni.
- Úgy-e tudod, hogy nagy baj lesz, ha megfolytod a legjobb pilótát? - mondta Sebastian szemtelenül nagy vigyorral az arcán.
- Akkor büntetést nem tudnak adni, hogy megbánjam! - mondta Lilly gúnyosan.
- Á, ez fájt - húzta el a száját Sebastian.
- Ennek igazán örülök - jelentette ki büszkén Lilly, majd hátatfordított neki, és elindult a part felé.
Sebastiannak kellett két perc, hogy felfogja mi is történt, de ezután gyorsan kiért a parta, és szorosan leült Lilly mellé.
- Miért nézel így? - kérdezte kíváncsian Lilly, miután már vagy öt perce magán érezte Sebastian égető tekintetét.
- Haragszol? - szólalt meg ártatlanul, mint aki semmiről sem tehet.
- Nem tudom... - húzta Lilly a pilóta agyát.
- Na... - karolta át Sebastian a lányt, aki, erre a mozdulatra nem számítva, nem kicsit lepődött meg.
- Jó, még...meggondolom - hajtotta le Lilly a fejét, és úgy tett, mintha valami nagyon érdekeset pillantott volna meg a homokban.
- Miért engem hoztál el ide? - szólalt meg újból, egy kicsivel később, és egy árnyalatnyival halkabban Lilly.
- Szeretném, ha feloldódnál, elengednéd magad egy kicsit... - Lilly legszívesebben tiltakozni szeretett volna, de inkább hagyta magát, és egy kedves mosollyal válaszolt a figyelmes "főnökének", hiszen ő is tudta, a pilóta jót akart neki, törődik vele, és Lillynek ez volt a legfontosabb. Már nagyon régóta nem érezte senkinél, hogy ekkora odaadással és erőfeszítéssel szeretné őt valaki boldoggá tenni, így ez mindenképpen nyomott hagyott a lányban.
- Ellenségek mi... - gondolt vissza Lilly a két évvel ezelőtti párbeszédükre, és úgy tűnt a pilóta is megértette a mondat lényegét, mivel hangosan felnevetett, és válaszolt.
- Nem, azt hiszem tényleg tévedtem. Jól meg leszünk mi ketten...
És ekkor mintha valami megmozdult volna Lillyben. Valami, talán az ösztönei azt súgták neki, hogy egy nagy súly került le a válárról, egy nehéz súly, amelyet már lassan tizenkét éve hordozott magával, és már éppen itt volt az ideje, hogy megszabaduljon tőle, ami nem is volt olyan nehéz feladat Sebastian karjaiban feküdve egy homokos, napsütötte tengerparton.

PÁR HÓNAPPAL KÉSŐBB

- Seb! Mondd, mi történt? - kérdezte ovatosan Lilly, vigyázva a most ingerlékenyebb pilóta idegrendszerére nem sok sikerrel.
- Szerintem te is láttad, Lilly! Nézd mennyi nagy felbontású doboz van a teremben. Igen, azokat úgy hívják, hogy televizíó, és benne mindent megmutatnak a versenyről! - nézett indulatosan Sebastian Lillyre.
- Elnézést! Csak egy kérdés volt, de ezentúl nem szólok egy szót sem, ha ez boldoggá tesz! - mondta sértődötten Lilly, majd válaszra sem méltatva elindult az irodája felé.
- Zsémbes, mogorva, ütődött...- motyogta magában Lilly, miközben idegesen leült a hátas karosszékire, és bámulta hófehér, unalmas falat.
Röpke egy óra múlva valaki eldöntötte magában, hogy az öklével fogja berontani az ajtót, ugyanis több percen át dörömböltek rajta, mire végre Lilly felriadt a nagy zajra, és beengedte a heves érdeklődőt.- Bejöhetek? - kérdezte az immár szelid arcú Sebastian.
- Úgyis bejössz - felelte hanyagul Lilly.
- Nézd, Lilly, én sajnálom. Nem akartam úgy beszélni veled, megbántani pedig végképp nem, csak...
- Tudom Seb. Én is sajnálom - sóhajtott fel Lilly. - Tudom milyen rossz lehet első helyről kiesni.
- Ne aggódj - legyintett a pilóta - megbocsátok.
- Én is Seb. Én is...
- Jól van, akkor elég a nyálladzásból - csapta össze két tenyerét Sebastian. - Jössz enni?
- Nem tudok, mindjárt jön a "nő". - "Nő"-nek azt a fiatal hölgyet nevezték el, mellyel Lilly legelőször találkozott az állás kapcsán, és aki adott neki három hónapot, hogy eldöljön a sorsa. És most, három hónap múlva, eljött az idő, hogy Lilly döntsön. Döntsön, hogy elszánja-e magát, és itt dolgozik-e távol az öccsétől és nevelőszüleitől, vagy visszamondja, és valahol máshol keres állást, amely egészen biztos, hogy közelébe se érhet - se fizetésben, se tapasztalatban és körülményekben - a jelenlegihez, viszont nem kéne annyit utazzon, és közelebb lenne az öccséhez.
- Oh... - Sebastiannak lehervadt hirtelen a mosoly az arcáról, és mintha némi szomorúság is megjelent volna a helyén . - Remélem nem gondoltad meg magad a szemétségem miatt!
- Seb...- sóhajtott fel Lilly. - Ha feladom ezt az állást, akkor sem azért, mert szemét vagy! - nézett egy pillanatra gúnyosan Sebre. - Hanem az öcsémért.
- Hiányzik?
- Nagyon!
 A pilóta odalépett Lillyhez, és óvatosan átölelte. Lilly már nem lepődött meg, az utóbbi időben szoros lett a kapcsulatuk. Már napi szinten beszélgettek mindenféle dolgokról, akkor is ha nem volt verseny, vagy ha más-más országban voltak. Teljesen megbízott benne, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Sebastian volt az egyetlen, akinek elmesélte az élete előzményeit, a veszteségeit, azt a bizonyos napot.
- Azt hiszem menned kell - húzódott el  óvatosan Lilly.
- Csaknem lett már eleged belőlem? - mondta Sebastian némi megjátszott sértődöttséggel.
- Belőled? - nevetett fel Lilly. - Belőled sosem elég!
- Na úgy-e? - mondta büszkén, miközben kihúzta magát, hogy ezzel tudassa ő róla van szó.
- És ez a tény...talán elősegítheti a végleges döntésedet is? - nézett a lányra kíváncsian.
Talán - mosolygott rá kedvesen Lilly, mire az ifjú pilóta közelebb lépett Lillyhez, olyannyira, hogy csupán öt centi lehetett az arcuk között.
Ez már meglepte Lillyt. Nem tudta mit csináljon; maradjon vagy mozduljon valamerre; hagyja, hogy tegyen, amit akar vagy reagáljon valamit minél hamarabb. Nem tudta eldönteni, de ha eltudta volna sem tehetett volna semmit, mivel az agya teljesen leblokkált. Már csak a szikrákat érezte, amik körülöttük, valami megmagayrázhatatlan módon szikráztak körülöttük.
Sebastian egyre közeledett, miközben Lilly belsőjéből, mintha valami kitörni készülne, lüktetett olyan erőséggel, hogy még egy atombomba is elbujhatott volna mellette. Mikor Sebastian meggyőződött róla, hogy Lilly nem akar elhúzódni, finoman összeillesztette ajkaikat. Eleinte csak lassan becézgették egymás ajkait, majd Seb megtörve, türelmetlenül várta, hogy Lilly végre megnyissa ajkait, és bebocsájtást adjon neki. Lilly kézségesen, az érzéseitől felfütötten adta át magát Sebnek, aki sajnálatára nem sokkal később elvált immár felduzzadt ajkaitól.
- Öhmm...- Lilly ismét zavarban volt, bár most úgy érezte nem neki kell megszólalnia, így inkább halkatott.
- Remélem elfogadod - suttogta Seb, amjd lassan kisétált az ajtón.
Ezután Lilly még egy jó darabig csak ült azon a helyen, háromszor átgondolta, de még akkor sem hitte el egészen a történteket.

- Nos döntött? - nézett rá, immár két órával később a "nő".
- Igen - felelte magabiztossan Lilly. - Végülis ideje egy új korszakba lépni nem? Ideje végre a saját taplpamra állni, és túltenni magam a múlton. Tudom, hogy nehéz lesz, de megkell tennem. Nem punnyadhatok egész életemben. Ideje adnom magamnak egy újabb esélyt. Ideje lenne, hogy végre...boldog legyek.
A "nő" csak bámult rá, nem tudta eldönteni, hogy most a lány hozzá beszél vagy magában.
- Akkor? -kérdezte türelmetlenül.
Lilly felsóhajtott, majd magabiztosan meghozta végső döntését: - Elfogadom.