Tudom, hogy egy kicsit elkéstem. Sajnálom, igyekeztem, de örökké közbe jött valami, legtöbbször a sok tanulás meg a dolgozatok. Na de itt van az új novella Miaa kérésére, remélem tetszeni fog. Harrys.
Jó olvasást! :)
Ui: Az Eric Saades novella is készülőben van, pár nap és hozom. Tudom, hogy azt kellett volna előbb, de ezt most hamarabb be tudtam fejezni. De sietek, ígérem! : )
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Minden olyan fakó és unalmas ebben a szobában. Nem tudom elképzelni, hogy élhettem ennyi éven át ebben a kuplerájban. És a legrosszabb, hogy csak most, mikor annyi fölösleges szabadidőm van, vettem észre ezt. Tudtam, hogy ez lesz ebből. Hogy mindenben a rosszat keresem, és egész nap, bent, az unalmas szobámban, üldögélek, és várom a csodát, ami valami féle módon kiment innen.
Már lassan három hónapja csinálom nap, mint nap úgyanazt. Felkelek, eszek valamit, rajzolok, elmélkedek a világ nagy kérdéseiről, majd újra lefekszek aludni. Tudom, hogy nem mehet ez így tovább. Ideje lenne már kimozdulnom itthonról, és újra élnem a saját életem, ami olyan csodálatos volt a szörnyű incidens előtt. De még nem megy. Nem léptem még túl rajta, és attól félek, hogy talán sosem fogok tudni. Tudom nyálasan hangzik, de úgy érzem még soha senkihez nem kötöttem úgy, mint ő hozzá. Ő volt a lelkitársam, legjobb barátom és szerelmem is egyben. Néha, vagy mindig, a helyzettől függően, azt mondják meg kell tudnunk bocsátani annak a személynek, aki nekünk fontos, de én, akárhogy is szeretném, már nem tudom.
Tudom jól, hogy híres, és ezreivel zsengik körül a lányok, de ennek akkor sem szabadott volna megtörténie. Hiszen azt mondta szeret. Hányszor hangoztatta az elmúlt két év alatt ezt a bizonyos varázsszót, amely minden egyes nap melegséggel töltötte el a szívemet, amikor csak kiejtette, a maga aranyos, reketes hangján, és tökéletes ajkain. De hiszen ez a legnagyobb baj, ő annyira tökéletes volt. A két év alatt, a makacsságán kívül, semmilyen kifogásolható hibát nem véltem felfedezni rajta. Ő volt maga a tökéletesség, és tudom, hogy ezt még rajtam kívül több millió lány is így gondolja. Lehet, hogy csak én voltam a naív. Hiszen több éven át hittem, hogy én, és csakis én lehetek az egyetlen, aki Harrynek kell. Naív és ostoba voltam. Mostmár tudom, hogy soha sem lehetek egyetlen valakinek, hiszen nincs olyan, hogy egyetlen. Mindig akad valaki, ebben a hatalmas világban, aki jön, és egy pillanat alatt elveszi tőled azt, aki neked az egész világot jelenti.
Szeretlek. Hát ennyit érne? Két év csak úgy a kukába kerül? Vége, és én újra egy leszek a sok közül? Ennyi járt volna nekem a nagy Harry Stylesból? Talán ezzel is megkéne elégednem, más biztosan örülne, ha két évet ezzel a tökéletes fiúval tölthetne együtt. Csakhogy én nem vagyok más. Engem nem az érdekel, és nem is ez érdekelt soha, hogy ő sztár vagy, hogy a lányok első számű bálványa, nekem a szerelem számít, és a büszkeségem, amit csupán pár pillanat alatt a homokba dobtak, és még jól rá is tapostak, csakhogy biztosan fájjon. És ezt utálom! Utálom, hogy már nem tudok szabadulni ettől, hogy már nem tudok nem rá gondolni, és hogy még mindig magam előtt látom azt a szörnyű képet, amit attól félek, sohasem tudok majd kitörölni a fejemből.

Nagy mosollyal az arcomon néztem bele, az előttem, egymagasságban függő, tökörbe. Hihetetlen, hogy már lassan két éve vagyunk együtt Harryvel. Mióta ismerem, a barátaim állítása szerint, le sem lehet törölni a vigyort az arcomról. De hiszen ez nem meglepő. Hogy is ne mosolyognék, ha egy ilyen édes fiúval lehet együtt. Életem legszebb két éve volt, és bár az elején voltak kétségeim Harry hűsége felől, mégsem bántam meg, hogy engedtem a csábításnak, és Harry ellenálhatatlan lényének.
A lift megállt. Megvártam, míg kinyilt az ajtó, majd apró léptekkel indultam a keresett hely felé. Nem kellett sokáig keresgélnem, minden ajtón, egy műanyag tábla jelezte, hogy mit rejt az a terem.
Óvatosan beléptem, és szememmel egyből az ismerős fiút kezdtem el keresni. A sarokban ült, a hatalmas tükörrel szemben, egy gyönyörű lánnyal. Furcsa volt, mert csak ketten voltak. Úgy tudtam eddig, hogy a táncpróbákon mind az öt fiú ott szokott lenni. A lány közelebb csúszott Harryhez, amit nem tudtam hova tenni. Önkéntelenül előtört belőlem a féltékenység. Nem akartam szólni vagy megmozdulni, nehogy észrevegyenek, ugyanis ekkor már eldöntöttem, a kíváncsiságom segítségével, hogy végignézem az eseményeket, amíg észre nem vesznek. Pár percig halkan vihorásztak valamin, amikor egy apró pillanatban, nagy elkeseredettségemre és bánatomra, Harry elkezdett közelebb húzódni a lányhoz, aki mosolyra nyitva a száját megadta a végső löketet, és megcsókolta Harryt. Ekkor, ha akartam volna sem tudtam volna már megmozdulni, szívem gyors ütemre kezdett el verni, és elvesztve érzékeimet, és kontrolomat, a könnyeimmel küszködve, hangosan felkiáltottam.
Ijedten kapták felém a fejüket. Először Harryvel találkozott a tekintetem, aki amikor meglátott, és felfogta a helyzet komolyságát, egyből felpattant, és felém igyekezett. De ezt nem hagyhattam. Hogy merészel egyáltalán rám nézni ezek után? Hogy tehette ezt velem, és miért pont ő? Ő, akit a legjobban szerettem, és szeretek még mindig?
- Heily! - szólalt meg először kétségbeesetten, miközben egyre és egyre közeledett felém.
Gyors ütemben kezdtem el hátrálni előle, egészen ki a folyosóra, ahonnan már futva szaladtam ki az épületből. Harry végig követett, és kiabált valamit, de már nem értettem mit. Nem tudtam másra figyelni csak a végtelennek tűnő könnyeimnek, amik patakozva folytak végig kipirosodott arcomon. 
Egyből hazamentem. A szobámba beérve, az ágyamra ledobott hasztalan ruháim feküdtek, amiket még pár órával ezelőtt oly izgatottan próbálkattam. Lelkemben fegyülemlett a düh, és akkor eldöntöttem, hogy többet, soha az életben nem fogok senkinek sem bedölni. Nem vagyok valami játékszer, amivel játszani kéne. Büszke nő vagyok, akinek pillanatnyilag a büszkeségét a földbe tiporták, de meg van rá az esélye, hogy újra felépítse, és tovább élje az életét. Immár Harry nélkül.

Gondolataimból egy vad ajtódörömbölés ébresztett fel. Hálásan fordultam az ajtó másik felén álló személyre, hogy, ha egy kis időre is, de megszabadított a szörnyű emlékektől.
- Sarah - szólítottam meg barátnőmet, miután megpillantottam az ajtóban. - Hát te?
- Hát én? - nézett rám furcsálóan. - Már nem is örülsz nekem?
- Jaj dehogynem. Csak...meglepődtem - vallottam be.
- Hát én is Heily - lépett be a házba. - Nem gondoltam, hogy ilyen szörnyű állapotban vagy!
- Azért annyira nem vészes - mondtam sértődötten.
Igaz, hogy egy kicsit elhanyagoltam magam, és a tükört sem látogattam olyan sűrűn az utóbbi időkben, de azért nem nézhetek ki annyira ijesztően. Ez földi lehetetlenség. Gondolom.
- Haily, megnyugtatlak. Van nálad ijesztőbb is a házban - mondta, miközben szemeivel végig pásztázott a zsúfolt szobámon. - A szobád.
- Tudom, de pont ma akartam kitakarítani - néztem rá bíztatóan, de láthatóan ez a kijelentés nem nagyon hatotta meg őt.
Óvatos léptekkel átverekedte magát, a szoba közepén lustán heverő, ruhakupacon, majd a szekrányemhez lépett, és pár perc alatt egy egész ruhaösszeállítást nyújtott felém.
- Ezeket vedd fel! - adta ki az utasítást, amire én nem nagyon tudtam reagálni.
- Miért?
- Mert ebben nem jöhetsz este - mutatott végig rajtam.
- Én nem megyek sehova este - jelentettem ki ellenkezést nem tűrő hangon.
- Dehogynem. Pontban hét órakor, úgyhogy siess, mert csak másfél órád van.
- Nem, Sarah nem megyek.
- De Heily, jössz! Es most mielőtt ovodások módjára kezdenénk el vitatkozni, kérlek, menj be szépen abba a fürdőbe, fürödj le, tett magad rendbe, és gyere.
- Hova megyünk? - sóhajtottam, feladva azt az apró reményt, hogy Sarah legalább csak most az egyszer elhagyja az erőszakos, öntudatos énjét.
- Majd meglátod - felelt egyszerűen.
- Nem szeretem a meglepetéseket - morogtam sértődötten.
- Ebben nem lesz semmi meglepő. Na siess! - tolt, derekamnál fogva, türelmetlenül a velünk szembe levő fürdőhöz.

Dohos cigifüst járta át a termet, mindenhol már félig, vagy rosszabb esetben mérhetetlenül, részeg emberek dülöngéltek, a számukra tánclépésnek nevezett szertelen lépésekkel. Hirtelen egy matt részeg férfi lépett oda hozzám. Elcsukló hangjából csupán azt értettem meg nagy nehezen, hogy táncolni szeretne velem. Próbáltam udvarias lenni, így finoman közöltem vele, most nem szeretnék táncolni, de sajnos ő már túl részeg volt ahhoz, hogy ezt felfogja, így hamar átváltott erőszakosabb stílusba. Szerencsémre mellettem állt Sarah is, aki egy határozott mozdulattal ellökte mellőlünk a nem szivesen látott vendéget.
Már ekkor tudtam, hogy rossz ötlet volt eljönnöm otthonról. Már ekkor észhez kellett volna térnem, és hazamennem. De nem tettem, és ezt később meg is bántam.
Már lassan egy órája ülhettünk a zsúfolt bárban, mikor egy egész csapat fülsértő lánykiáltást véltem hallani. Nem kellett sokat várnom, máris megjelentek a szörnyű hangzavar forrásai. Csupán egy századmásodpercnyi idejig tartott az a pillanat, amikor megláttam őt, mégis teljesen kifordultam önmagamból. A szívem őrült tempóban kezdett el verni, az arcom kipirult, és minden végtagom egyszerre kezdett bizseregni. Olyan zavarban voltam, hogy azt sem tudtam merre nézzek. Hirtelen gyorsasággal fordultam el tőlük, majd szememmel egyből egy szabaduló helysiég felé kezdtem kutatni.
Már lassan három hónapja, hogy nem láttam, és, bár még magamnak sem mertem bevallani, nagyon hiányzott. Hiányzott a csókja, az édes szemei, érintései, az ellenálhatatlan mosolya, az egész lénye. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Egyszer találkoznom kell vele, de ha azt hittem, hogy felkészültem erre nagyot tévedtem.
- Ezt te rendezted? - néztem dühösen a mellettem álló barátnőmre, aki, bár válaszra nyitotta a száját, már nem tudott felelni.
- Heily - hallottam meg a hangját.
Lassan fordultam meg, próbáltam a lehető legközömbösebb arckifejezést magamra önteni, amit reményeim szerint meg is csináltam. Arcán mérhetetlenül nagy bűnbánat és fájdalom mutatkozott. Szemei beesettebbek voltak a kelleténél, és bár még mindig örülten sexi volt, valahogy mégis veszített az eddigi sármjából. Legbelül naívan reméltem, hogy ebben egy kicsit a szakításunk is közrejátszott, mivel amint ő is láthatta engem is nagyon megviselt.
- Heily, beszélhetnénk? - nézett rám könyörgően.
Hosszú csend következett. Nem szóltam semmit csak bámultam azokat a gyönyörű szemeit, amelyek még ebben a füsttel teli térben is csodásan csillogtak. Döntenem kellett, és bár már a legején is tudtam a választ, még szerettem volna húzni egy ideig az agyát.
- Sajnálom Harry, de én nem szeretnék most beszélni veled! - mondtam egyhangúan, majd neki hátatfordítva újra a bárpultat fürkésztem.
- Jól van, akkor mikor beszélhetünk?
- Öhm...soha - vetettem oda neki hanyagul, még mindig hátat fordítva.
- Kérlek Heily! Megkell beszélnünk - ült le mellém a bárpulthoz, és próbált közelebb férközni hozzám, de én nem hagytam, inkább egy székkel arrább költöztem.
- Nem kell semmit sem megbeszélnünk!
- De igen! Rengeteg mindent megkell beszélnünk - makacskodott, és újra megkereste a mellettem levő széket, amire ráülhet.
- Ugyan mit? Hogy hányszor és hogy csináltátok azzal a lánnyal? Nem, sajnálom Harry, de nem vagyok kíváncsi rátok - vágtam dühösen a fejéhez első gondolataimat.
- Egyszer, csak akkor történt meg. Esküszöm.
- Nem érdekel.
- Azelőtt még egymáshoz sem értünk.
- Hurrá.
- Akkor is hiba volt, de esküszöm, hogy akkor először és utoljára történt meg. És nagyon nagy hiba volt, tudom. De nagyon sajnálom. Rettentően!
- Nagyszerű Harry, remek! - mondtam gúnyosan mélyen a szemébe nézve. - Mit vársz mondd? Járjak örömtáncot örömömben? Vagy esetleg vegyek neked egy bocsánatkérő ajándékot, hogy mertem megszólalni, és megvádolni téged?
- Tudom, hogy dühös vagy, de...
- Dühös?! - keltem ki magamból. - Harry, te megaláztál, érted? Úgy árultál el, ahogy csak lehetett, és még azt várod, hogy bocsássak meg? Szerintem neked tényleg elvette az a lány az eszedet, mert teljesen hülye lettél Harry! Egy nagy barom! - ordítottam, immár felállva, majd idegesen, amilyen gyorsan csak lehetett kitrappogtam a bárból, és taxit fogva, hazafelé vettem az irányt.
Tudtam, hogy egy kicsit durva voltam vele, de muszáj volt kiadnom magamból az elmúlt három hónap alatt felgyülemlett dühöt és gondolatokat, amik nap, mint nap megemésztettek.
Alighogy becsaptam magam után a szobám ajtaját, dörömbölést hallottam odalentről. Kíváncsiságom hajtott, hogy lemenjek, és megnézzem, de az eszem jól tudta, hogy ki lehet az, és erősen tiltakozott, hogy megtegyem azt a lépést. A szakításunk elején még rendszeresen tette ezt Harry. Ide jött a házam elé, és dörömbölt, vagy jobb esetben csendben várta, míg előkerülök. De egy idő után, miután nem reagáltam a váratlan látogatásaira, alább hagyott, és nem keresett többett. Gondolom megunta. Ahogy engem is, amikor egy másik lánnyal csókolózott, mert az biztos, hogy akkor nem én jártam a fejében.
Végül lementem a földszintre, ahol beigazolódott a tippem. Harry állt, oly reménytelenül és szomorúan az ajtóm előtt, hogy egy kicsit, akaratomon kívül, megesett rajta a szívem. De nem engedhettem be. Ez az én házam, és semmi keresni valója nincs itt árulónak. Még ha az az áruló a világ legcukibb és legszexibb fiúja is.
A konyhába mentem, ahonnan egy gyors vacsora után a szobám felé vettem az irányt, és lefeküdtem aludni. A túlzott fáradságom, ami egész este kerülgetett, most hamar álomba szenderített. Nem gondoltam sem Harryre, sem a holnapra, semmire.

Két nap telt el mióta Harry utoljára felbukkant az ajtóm előtt, azóta semmit sem hallottam róla. Megunta és lemondott rólam - gondoltam. Szerettem volna azt hinni, hogy egy kicsit többet jelentettem neki, és igazából még nem adta fel a próbálkozásait, hogy megbocsássak neki, de ismerem Harryt. Tudtam, hogy milyen a lányokkal, és már azzal túllépte a kereteit, hogy ennyiszer, kitartóan, az ajtómnál állt, aminek legbelül nagyon örültem, mert ez azt jelentette, hogy megbánta a tettét.
A szobámban, a puha ágyamban feküdtem, kezemben a The Divergent című könyvel, mikor hangos koppanást hallottam az ablakomnak nekicsapódni. Ijedten pattantam fel, hogy kiderítsem a zaj okát. Óvatosan kinyítottam az ablakomat, és még bátortalanabbul kihajoltam rajta.
- Heily! - hallottam meg egy ismerős hangot, mire arrafelé fordítottam a fejemet.
Nagy meglepetésemre egy egész csapat állt a kis udvarom közepén, ami most, mint valami filmben mindenféle virágokkal volt diszítve, azon belül is egy nagy szívecskét formázva. Liam egy zongora mögött ült, amit fogalmam sincs, hogy hoztak ide, ilyen halkan és észrevétlenül, Niall és Louis egy-egy gitárral a kezükben, és pont az ablakom alatt, szép fekete fehér szmokingban, Harry állt, kezében egy fehér rózsával. Amikor randiztunk mindig fehér rózsát hozott nekem, mert egyszer még a legelején megelmítettem neki, hogy én nem szeretem a vöröset, mert az túl közönséges és hétköznapi.
Annyira meglepett ez a titkos, de ugyanakkor romantikus meglepetés, hogy beszélni is elfelejtettem, csak bámultam lefelé, a virágokat, a fiúkat, és persze Harry mindig gyönyörű szemeit. A fiúk úgy tűnt nem is várták, hogy beszéljek, Liam hirtelen megszólaltatta a zongorát, majd őt követte Niall és Louis a gitárral. Már az első hangjegynél felismertem egyik kedvenc előadóm egyik számát, amit csak Harry beleborzongó hangja tett igazán tökéletessé.

The reason why I stand 
The answer lies in you 
You hung to make me strong 
Though my praise was few 
When I fall and bring your name down 

But I have found in you 
A heart that pleads forgiveness 
Replacing all these thoughts 
Of painful memories 
But I know 
That your response will always be 

Olyan melengetően, minden érzését belevíve énekelte a dalt, hogy meghatódtam. Gyönyörű volt a dal és a szövege is. Könnyeimet, ha akartam volna sem tudtam volna visszatartani.

I'll take you back always 
And even when your fight is over now 
Even when your fight is over now 
I'll take you back always 
And even when the pain is coming through 
Even when the pain is coming through 
I'll take you back 

You satisfy this cry 
Of what I'm looking for 
And I take all I can 
And lay it down 
Before the throne of endless grace, now 
That radiates what's true 

I'm in the only place 
That erases all these faults 
That have overtaken me 
But I know 
That your response will always be 

I can only speak 
With a grateful heart 
As I'm pierced by this gift 
Of your love 

I will always bring an offering 
I can never thank you enough 

Even when my fight is over now 
Even when my fight is over now 

You'll take me back always 

Even when my pain is coming through 
Even when my pain is coming through 

You'll take me back

Mikor befejeződött az utolsó sor is Harry megállt, és félve, de kíváncsian pillantott fel rám. Amikor látta elérzékenyült arcomat, felbátrodott, és a ház falán található tűzlépcsőhöz hasonlító boltozaton kezdett el mászni. Szerencséje volt, hogy nem volt magasan az ablakom, mert szegénykém elég ügyetlenül és szeleburdin lépkedett fel rajta.
Mikor felért lassan a szemembe nézett, közelebb jött, és bűnbánó hangnemben ennyit mondott:
- Sajnálom.
- Tudom - nyögtem ki, ami eszembe jutott.
- És szeretlek. Nagyon szeretlek Haily, kérlek bocsáss meg nekem - lépett még közelebb hozzám. Már alig öt centi lehetett ajkaink között.
Nem szóltam semmit. Nem tudtam. Ha megbocsátok meg van a kockázat arra, hogy újra csalódok. Ha pedig nem bocsátok meg, lehet, hogy életem végéig fogom bánni, és nem lesz többé még egy ilyen tökéletes fiú, akit ennyire szeretnék. Pár percig csak bámultam szemeit, ajkait, elgondolkozva, álltam előtte. Harry egyre szomorúbb lett, arcára olyan gyötrelmes csalódottság ült ki, amiből egyből tudtam, hogy mit kell tennem.
Ajkaimat óvatosan ráillesztettem övéire, és minden érzésemet, gondolataimat belevíve csókoltam. Harry eleinte, a nagy meglepődéstől, nem tudott reagálni cselekedetemre, de később, mikor észbe kapott, olyan szenvedélyesen csókolt, mint még soha. Órákig tűnő pillanatot végül a levegőhiány szakította félbe, így kapva az alkalmon, most végre én is megszólalhattam.
- Én is szeretlek Harry! - mondtam ki halkan, alig hallhatóan, de ő boldog mosolyából itélve jól megértette, és újra lecsapott immár vértől duzzadt ajkaimra, miközben kezeit a testem különböző pontjain járatta. Érintései ugyanolyan érzést váltott ki belőlem, mint az első alkalommal. Bizsergést, izgalmat és gyönyört.
A szenvedély mindkettőnket átjárta, mindenben a másik kívánságára akartunk tenni, önfeledt, romantikus pillanatokat szerezni.

Néha megéri a másik miatt lemondani bizonyos dolgokról, és kockáztatni, ha jól végződik, ha rosszul, mert már hányszor hallottuk azt a bizonyos kijelentést. Egy életünk van. És hogy is tudnánk ezt az egy esélyünket jobban kihasználni, mint kockázatokkal és áldozatokkal.