A város egy része, pont az a része, ahol én lakom - a nagy vihar következtében - áram nélkül maradt. Az utcákat ellepte a sűrű, fekete sötétség, a házakat beborította a sötét, fátyolos köd takarója. A Hold fényét eltakarta egy éppen arra lebegő, fekete felhő, amiből úgy ömlött a víz, mintha hordókból öntenék odafentről. Csupán az ijesztően fekete égen villágított egy-egy foszlányan pislákoló, aranysára csillag; valamint a szobámban meggyújtott kissebb-nagyobb gyertya fénye volt az, ami életet juttatott az én aprónyi, koromsötét szobámba, és megnyugvást adott az ijedt testemnek és ösztöneimnek.
Utáltam a sötétséget. Féltem a sötétségtől. Ahogyan a nagy villámlásoktól és dörgésektől is. Tudtam, hogy nem lesz semmi bajom, hogy a meleg ágyamban biztonságban vagyok. De a testem nem értett egyet az agyammal. Már kicsi korom óta reszketés fog el, ha meghallok egy, akár kissebb dörgést is. Próbáltam tenni ezellen, de sosem sikerült. Ez egy berögződött fóbia volt, amit kétségbeesetten próbáltam leküzdeni, sikertelenül.
Máskor, ilyen helyzetekben - bár igaz, hogy itt, Münchenben nem olyan gyakoriak az áramszünetek - átmentem, vagy jobb esetben áthívtam, a legjobb barátomat, aki már kiskorom óta az egyetlen és legmegbízhatóbb barátom volt. Manuel Neuert. Ám ez most más helyzet volt. Már minden megváltozott.
Alig egy hónapja történt, hogy Manu és én egy buliban voltunk a közös barátainkkal, valamint néhány ismertebb és kevésbé ismertebb focistával. Azt már korábban is észrevettem, hogy Manu, úgy két-három hónapja furcsábban viselkedik velem, mint eddig. Azt nem tudtam megállapítani, hogy miben, de azt biztosra éreztem, hogy másképpen. Így, már követve a különös szokását, a buliban is furcsa volt. Az elején még finoman került - amit nem tudtam mire vélni, de úgy döntöttem, hogy nem rontom el a bulit azzal, hogy szóvá teszem ezt neki -, ám a végén olyat tett, amit soha nem tudok neki megbocsátani. Ami olyannyira a szívembe égett, örökre nyomot hagyva maga után, hogy hetekig fel sem tudtam fogni, mi is történt akkor velem. Mintha egy hegyes tört szúrt volna belém, amit még, hogy jobban fájjon, jól meg is forgatott bennem. És a legrosszabb, hogy ezt az életem egyik, ha nem a legfontosabb személye tette velem.
Fájt, rettenetes fájt, hogy elárult. Elárult az új barátai előtt, csakhogy felvághasson. A focista barátai előtt letagadott. Azt mondta, nem ismer, hogy még életében nem látott. Engem, aki egész életében ott állt mellette, és segítette őt bármiben, még ha az egy rossz csíny volt is, abszólut mindenben.
Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy vége mindennek. Egy világ összeomlott, az én világom, a mi világunk. Helyében pedig csak egy nagy kupac romhalom maradt. Valami megtört bennem, amit képtelenség ép ésszel felfogni. Szapora léptekkel siettem el onnan, hogy minél hamarabb megszabadulhassak ettől az érzéstől. Menekülni akartam, elfutni, és csillapítani ezt az érzést. Hiún úgy éreztem, hogy ha ezt teszem minden rendbe jön, hogy már nem fog fájni, hogy minden rendbe jön. Csakhogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Magamnak nem mertem bevallani, de legbelül jól tudtam, hogy nagyon hiányzik. Talán még nem hiányzott így soha senki, de már késő volt. Elromlott minden. Felnőttünk, és külön utakon kell folytassuk az életünket, mert ez az élet rendje. Nem követhetjük örökké egymást, bár az igaz, hogy Gelsenkirchenből is csak miatta jöttem Müncheni egyetemre. Persze, én is szerettem volna egy nagyobb városban végezni, egy jobb egyetemet, de a döntő ok úgyis Manu volt. Csakis ő miatta választottam ezt a várost, hogy ne szakadjunk el egymástól, hogy legyen kire számítsak, ha segítségre lenne szükségem, és persze, hogy én is tudjam őt támogatni mindenben. Mert ez egy barát dolga. Igen, csak egy barát voltam neki. Aminek nagyon örültem, de azért zavart is. Már kicsi korom óta szerettem, talán már első látásra beleszerettem. Ahogyan a szőke tincseivel ült a homokozóban, és ahogy védelmezett a többi, gonosz és csintalan gyermektől, elvarázsolt. Ő volt az első szerelemem, ami még máig is tart. Azt mondják, hogy az első szerelem mindig megmarad az ember emlékezetében, de azt nem hiszem, hogy ennyire intenzíven, mint ahogyan nálam. Az már túlzás lenne. Sosem volt köztünk semmi, mindig is csak barátok voltunk. De ezt egyáltalán nem bánom. Ilyen nagyszerű, és szórakoztató barát, mint amilyen Manuel volt, szerintem nincs több a világon. Egy kincs, amit lehet, hogy most örökre elveszítettem.
Nem tudom mikor romlottak így el a dolgok. Már visszaemlékezni sem voltam képes. Egyik pillanatban még minden a régi, a másikban meg már minden egy nagy romtelep. Összedőlt minden, amit egy negyed élet alatt felépítettünk. És hogy miért? Egy új életért.

A szobában leülepedett néma csendet, az egyre csak az ablakra zuhanó esőcseppek zaja töltötte be. Nyugtatás képpen előszereltem fiókom mélyéről az mp3 lejátszómat, így egy kis időre mindig kitudtam zárni magam a külvilágtól. De ez sem tartott örökké.
Egy másodperccel azután, hogy egy hatalmas mennydörgés csattogó hangja sújtott le a szobámra, kopogtak. Ijedten ugrottam fel az ágyamból; a szívem eszeveszettül kalapált, az agyam pedig teljes zavarodottságban próbált rájönni, hogy mi történhetett. Hajnali fél kettő volt. Ilyenkor soha senki nem szokott hozzám bekopogni, főleg nem ilyen időbent, bejelentés nélkül.
Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak. Kinyissam, vagy hagyjam, hátha csak egy eltévedt lélek az, aki majd megunja a várakozást, és lesz szíves elmenni tőlem. Végül, mint mindig, a kíváncsiságom győzőtt, a nagy angyal-ördög párbajban, így az előbbi mellett döntöttem.
Idegesen, egy szál gyertyával a kezemben indultam el az ajtó felé. Szabad kezemmel a falat tapogattam, ezzel is könnyitve az ajtó felé vezető utamat. Szerencsémre nem volt távol az ajtó a szobámtól, így nem kellett hosszú utat megtennem. Amikor végül az ajtómhoz értem, megálltam. Egy pillanatra csak, a még mindig őrűlt tempóban zakatoló szívemre figyeltem, majd pár másodperc múlva, minden bátorságomat összeszedve, minden pedofilra felkészülve és egy nagy sóhaj kiséretében, kinyitottam az ajtót.
A sötétség miatt, ami még mindig elhalva szállt rá a városra, majdnem semmit sem láttam a váratlan vendégemből. Csupán egy esőkabátos, fején átázott kapucnis, szörnyen magas sötét emberi alakot, ami alig egy méterre állt tőlem. Az arcát nem láttam, de nem kellett sok idő, mire felismertem, már csak a mozdulatlan alakjáról is.
- Neuer - mindig így hívtam, ha haragudtam rá, így ez most sem maradhatott el. - Mit keresel itt?
- Úgy tudom, félsz a vihartól - hallottam meg egy lágy, kedves hangot. De nem hagytam magam. Nem dőlhetek be neki, hiszen elárult. Haragszom rá! Nem, és nem!
Közömbös hangon válaszoltam. - És én úgy tudom, hogy te nem. Szóval igazán nem értem, mit keresel itt.
- Sophie, én...
- Neuer, remélem tudod, hogy itt nem kivánatos személy vagy.
- Sophie, kérlek, hogy...
- Szóval, kérlek, menj el!
Már éppen, finoman szólva, becsuktam volna az ajtót az orra előtt, ám ő, és a gyors reflexei ezt nem engedték. Egy hirtelen mozdulattal lábával eltorlaszolta az ajtót, így megakadályozva, hogy az becsukodjon előtte.
- Sophie csak hadd magyarázzam meg! - Manuel válaszra sem várva, belépett a szobába, majd kabátját lassú eleganciával, és cípőjét ugyanilyen lassúsággal vetette le. Én eközben leültem a szoba közepén díszelgő kanpéra, és bámultam a tévé sötét képernyőjét.
Nem értettem, hogy miért van itt, mit akar. Eddig ő volt az ellenséges, ő tagadott le. Most ez mitől változott volna meg? Ha megbánta volna, biztos felhívott volna legalább egyszer, vagy küldött volna egy rövid üzenetet, de nem, ilyen nem történt. Sőt, ebben az elmúlt egy hónapban úgy éreztem, hogy még jobban próbál kerülni, mint eddig. Mintha tényleg szeretne elfelejteni, kitörölni az életéből.
Nem értettem, hogy miért van itt, nem értettem semmit, ami hozzá kötődik, de abban biztos voltam, hogy ezt az egy hónapot, azt a sok érthetetlen kesergést, fájdalmat és tudatlanságot, nem fogom csak úgy megbocsátani neki. Ha még megjelenik az éjszaka közepén akkor sem.
Manuel egy idő után közelebb merészkedett hozzám, majd leült - a kellő távolságot megtartva - mellém, a kanapéra. Egy ideig csak némán ültünk, elmerülve a éjfekete képernyőben és a hangos mennydörgés zuhatagban, ami teljesen kitöltötte a szoba némaságát.
Ám - hála Neuer "kitartó" türelmének - ez sem tartott a végtelenségig. - Sophie... - szólalt meg ugyanolyan lágy hangon, mint nem sokkal azelőtt az ajtó előtt.
- Neuer, ne szakítsd félbe! Kérlek - szóltam vissza mogorvábban a kelleténél.
- Mit?
- A csendet.
- Egész éjjel csendben akarsz lenni? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Egész éjjel itt akarsz lenni? - néztem vissza rá felvont szemöldökkel.
- Igen.
- Miért?
- Nem szabad?
- Ez nem válasz a kérdésemre.
- Ahogy az enyémre sem. - Apró mosolyra húzta széles ajkait, és egy alig észrevehető mozdulattal, közelebb merészkedett hozzám, az amúgy is keskeny kanapén.
Mély levegőt szívtam be a tűdőmbe, amit majd egy nagy sóhajtás kiséretében, lassan ki is fújtam. - Nem igazán értem - nyögtem ki elhalt hangon.
- Mit? - nézett rám kiváncsian Manuel.
- Hogy mit keresel itt, éjjel kettőkor a nappalimban.
Ő is sóhajtott egy nagyott, majd, fejét újra a sötét tévé képernyője felé fordítva, megszólalt. - Nézd, tudom, hogy szörnyen viselkedtem, de megkell értened, hogy ez most nekem nehéz.
Nem igazán értettem, hogy mit mond, de nem is érdekelt különösebben; csak a végkifejlettre koncentráltam.
- Annyi mnden történt, és...
- Mennyi minden? A foci? Az eddig is ott volt az életetben! Mégis mi az az annyi minden, ami annyira megviselt, hogy már csak szégyen meg teher vagyok neked? - Dühösen, már-már kiabálva vetettem oda neki a szavakat.
- Nem vagy teher. Sőt. - Tekintete még mindig a tévé irányába nézett, miközben én, sikertelenül, végig azon erőlködtem, hogy a szemébe tudja nézni. - Én csak... csak védeni próbállak.
- Nem értem - vágtam rá hirtelen. - Védeni? Mégis mi ellen? Csak nem vagy vámpír?
- Hah. Persze, azért Sophie. Pont azért. - Fejét végre, egy másodpercre felém fordította, így tekintetéből kitudtam olvasni a mérhetetlen idegességet és szomorúságot.
- Akkor már értem, mitől vagy olyan jók a reflexeid.
- Örülök, hogy humoros kedvedben vagy.
- Tudod, én is...
- Csak azt próbálom kinyögni, hogy fontos vagy nekem. - Idegesen felpattant a kanapéról, miközben a kezeit feldúltan a hajába túrta.
- Te is az... voltál nekem - feleltem halkabban.
Tekintete most az enyémet kereste, de most én nem akartam a szemébe nézni, helyébe inkább egy apró foltot méregettem, a mellettem fekvő karfán.
- Hát nem érted.
- Nem, nem igazán.
- Sophie, én csak ettől a világtól akartalak megvédeni.
- Mégis milyen világtól?
- A bulvár világától. A nyilvánosságtól. Ahol mindent tudnak rólad. Ahol már majdnem semmi magánéleted sincs. Ahol mindenki ismer, és zaklat.
Tudtam, hogy nem ez az igazság, éreztem rajta, hogy rejteget valamit, és ez bosszantott a legjobban, hogy még most sem képes megbízni bennem annyira, hogy elmondjon mindent.
- Szóval. Ha jól értem. - Összegyűjtöttem minden bátorságomat, és ránéztem. - Ha ismerlek, nincs életem?
- Mi? - nézett rám érthetetlenül. - Sophie, okosabbnak képzeltelek.
- Én pedig illedelmesebbnek, és nem olyannak, aki hajnali órákban zavarja fel az embereket.
- De nem aludtál!
- Honnan vagy ebbe olyan biztos? -húztam össze a szemöldököm.
- Ugyanmár két évtizede nem tombolt már ilyen vihar - mosolyodott el.
- Tök mindegy. - Kezeimet hasamnál keresztbe fontam, és próbáltam a lehető legmorcosabb arckifejezésemet elővenni.
- Most miért duzzogsz? - hallottam meg Manuel rejtett moslygós hangját, amitől  akaratlanul is a szívembe markolt valami. Már több hónapja nem hallottam, és láttam ilyennek. Úgy éreztem, mintha visszatért volna egy hosszú vakácíóról, és most már minden a régi. Csakhogy tudtam, ez sosem ilyen egyszerű. Mindig van valami hátulütője a dolgoknak.
- Mert nem akarod elmondani az igazat.
- Most mondtam el.
- Ugyanmár! Bulvár? Ez hülyeség! - fakadtam ki.
- Miért lenne az?
- Azért, mert tudom, hogy rejtegetsz még valamit!
- Nem tudom miről beszélsz. - Manuel újra visszaült a kanapéra, de most még közelebb hozzám, mint eddig.
- Én sem értem, hogy miért nem mondod el, amit valóban akarsz - suttogtam elhaló hangon, mivel elég feszélyezve éreztem magam a hirtelen közelségétől.
- Nem akarok semmit - suttogta vissza, miközben még egy centivel csökkentette a köztünk levő távolságot.
- Akkor miért vagy itt?
- Tán zavarlak? - kérdezte.
- Megint nem válaszoltál.
- Ahogyan te sem.
- Én kérdeztem előbb! - makacskodtam, mert ebből most mindenképpen én akartam győztesként kijönni.
- Ez még nem jogosít fel erre - húzta mosolyra az ajkait.
- Dehogynem. Ezt így szokták.
- És mi mióta cselekszünk úgy, ahogy szokás? - vonta fel bal szemöldökét gúnyosan.
- Nem tudom. Mostantól? - Manuel megint csökkentett a távolságból, ami már idegesítően nagynak tűnt közöttünk. - Mit csinálsz? - suttogtam olyan halkan, hogy még én is alig hallottam magamat.
- Igazad van. Nem mondtam el mindent. De amit mondtam azt úgy is gondoltam. Nem szeretném, ha zaklatnának. - Az arca immáron alig tíz centire volt tőlem, így tisztán ki tudtam venni a két tenger kék szemétől átitatott bűnbánatot.
- Nem fognak zaklatni - jelentettem ki ugyanolyan halkan.
- Nem bizony, mert nem hagyom! - Még végig sem mondta a mondatot, amikor ajkaival hirtelen átszelte a kettönk között megmaradt oly zavaró távolságot, és birtokba vette az enyémeket.
Meglepettségemben csak dermedten ültem ott, oly szerencsétlenül azon a kanapén, ahol mellettem - túl szorosan mellettem - ült az én kicsi kori legjobb barátom, mint még soha. Hirtelen azt sem tudtam, hogy álmodom vagy ez a színtiszta valóság. Mindig erre vártam. Amióta először megláttam csak erről álmodoztam, és most valóra vált. Több, mint tíz év kellett hozzá, de megvalósult, aminek a szívem nem éppen örült, tekintve, hogy olyan őrült tempóban kezdett el kalapálni, és olyan erősen dübörgött bennem, hogy már kezdtem azt hinni, átszakítja a bőrömet.
Csak több perc múlva, levegőhiány gondja miatt váltunk el egymástól, de Neuer akkor sem távolodott el tőlem túlságosan. Akár a filmekben, percekig csak egymás szemében kutattuk a másik érzéseit, reakcióit, várva, hogy valamelyikünk megtörje a már zavaróvá vált csendet.
Ezt a hálás feladatot végül Neuer válallta be. - Tudod, azt hiszem... szeretlek.
- Hiszed? - mosolyodtam el, miközben a gyomromban már nagy hévvel a harmadik világháború dúlt éppen.
- Jó, tudom - mondta, majd egy gyors puszit nyomott az ajkaimra. - Ezért is viselkedtem másképp az utóbbi hónapokban. Mert rájöttem, hogy megváltoztak az érzéseim irántad.
- És erre, hogy jöttél rá? - kiváncsiskodtam. Mert azt tudom, hogy én mikor szerettem belé - az első pillanatban-, viszont azt még nem, hogy ő mikor és miért.
- Azt hiszem akkor kezdődött el bennem valami, amikor megláttalak azzal a fickóval... hogy is hívták?
- Karl? - Féléve találkoztam Karlal, amikor egy könyvesboltban egyszerre akartuk ugyanazt a könyvet leemelni a polcról. Igazán filmbeli volt a találkozás, így én, mint a könyvek és a romantika hűséges imádója, egyből belementem a kapcsolatba. Az elején igazán jól elvoltunk ketten. Szinte a nap mind a huszonnégy óráját együtt töltöttük. Nagyon megszerettem, bár ez a szeretet közel sem volt olyan, mint, amit Manuel iránt éreztem, de ezt a zavaró érzést egy okos pszichológus, még okosabb mondásával fojtottam magamba, mégpedig, hogy minden egyes szerelem különbözik egymástól, sosincs két egyforma szeretet. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre nagyon jól telt az a két hónap, amíg tartott. Sokat szórakoztunk, és tanultunk egymástól. Ám két hónap múlva Karl kapott egy kihagyhatatlan állásajánlatot Londonban, és mivel én nem voltam hajlandó elhagyni München városát, egyedül ment el, elhagyva engem is. És ilyenkor kéne azt mondjam, hogy elment és vele a szívem is, de ez nem lenne egészen őszinte. Az igaz, hogy szomorú voltam, hogy már nem lesz többé, de nem mondanám, hogy összeomlottam. Még mindig ott volt nekem Manu, és ez többet ért mindennél, még úgyis, hogy egy kicsit fura volt abban az időszakban.
- Az. Amikor vele láttalak, ahogy nevetgéltetek meg faltátok egymást, valahogy... nem is tudom...
- Féltékeny lettél? - kérdeztem elfojtott izgalommal.
- Mondhatjuk - vette le rólam a szemét egy pillanatra, és mintha egy halvány vörösséget is véltem volna felfedezni az arcán. - De az biztos, hogy még sosem éreztem ahhoz hasonlót.
- Húha, a nagy Manuel Neuer féltékeny? - húztam szándékosan az agyát, ám belül örömömben majd kiugrottam a bőrömből.
- Ha ha. Ez nem vicces! - játszotta a sértődöttet.
- Szerintem az - vigyorogtam rá fülig érő mosollyal.
- Akkor megbocsátasz? - nézett rám bizakodóan a világ legsármosabb, leghelyesebb és legcsodálatosabb kapusa.
- Még nem tudom... - Mindig is szerettem húzni az agyát, ilyenkor olyan kiszámíthatatlan és tomboló. Lehet furán hangzik, de szeretem felidegesíteni.
- Hogy hogy nem tudod? - Hirtelen elkapta a karomat, és maga alá gyűrt, hogy már mozdulni sem bírtam. Nem tagadom nagyon tetszett ez a helyzet, hogy ő az irányító. De ezt persze ezt semmi pénzért nem vallottam volna be neki. - Hm?
- Még gondolkoznom kell. - Próbáltam elfojtani a hatalmas vigyoromat -  amelyik bármelyik percben kirobbanhatott volna -, de nem vagyok biztos benne, hogy ez száz százalékig sikerült.
- Segítsek a döntésedben? - Ravasz vigyorra húzta az ajkait, amiből már automatikusan következtettem, hogy nem fog jó kisülni.
Próbáltam kiszabadulni alóla, ám ez lehetetlennek tűnt. Az erős karjai és hatalmas nagy izmos teste, akár egy fal, eltorlaszolta előlem a menkülő utat.
- Akkor segítek - mondta, majd egy hirtelen mozdulattal később már a kínzás határán feküdtem múlni nem akaró nevetőgörcsben. Utáltam, ha csikiznek, mivel én is nagyon csiklandós voltam, úgy kb mindenhol. És ezt Manu egészen jól tudta. Mindig ezt a szörnyű féle kínzást vetette be, ha megakart leckéztetni vagy csak ha átléptem a pimaszkodás egy láthatatlan határát. Ő élvezte, én már kevésbé.
- Hagydd...ab..abba! - sikítottam, miközben Neuer még mindig velem és a kínzásommal volt elfoglalva. - Neuer!
- Mióta hívsz te Neuernek? - kérdezte, és örömmel vettem tudomásul, hogy a gyötrésemet befejezte, vagy legalábbis abbahagyta.
- Miért, nem tetszik?
- Nagyon nem.
- Akkor, hogy szólítsalak?
- Bárhogy, csak így ne.
- Jó, akkor a... málna megfelel? - néztem rá kihívóan.
- Te pimasz! - mondta, és már kapott volna felém, ám én kihasználva a helyzetet most az egyszer gyorsabb voltam nála, és kibújtam karjai alatt.
- Na ki az ügyesebb? - néztem rá gúnyosan, bár tudtam, hogy ezzel csak még jobban felhergelem.
- Majd meglátjuk! - pattant fel a kanapéról. Gyors iramban, az éjszakai fáradságot mellőzve indultam futásnak a házban. De nem kellett sok, hogy Manuel utolérjen, és karjaiba kapjon. - Na?
- Jól van, megbocsátok - jelentettem ki, és próbáltam a lehető legaranyosabb nézésemet felvenni, ami láthatólag sikerült, mivel enyhített a szorításán, és újra megcsókolt.
Újra hirtelen ért ez a megmozdulása, ami a szívemet újra arra kéztette, hogy megbolonduljon. De nem érdekelt. Csak élveztem a pillanatot, és Manu minden egyes érintését, amitől még a hideg is kirázott. A nagy érzelem kinyilvánítás közben pedig még azt sem vettük észre, hogy a vihar lassan alábbhagyott, majd az áram is visszajött.