- Renáta Szabó elfogadod hites társadul az itt jelenlévő Alex Jafarzadeh-t? Szereted, becsülöd, kitartasz mellette míg a halál el nem választ?
- Igen - felelte mosolyogva barátnőm.
- Alex Jafarzadeh elfogadod hites társadul az itt jelenlévő Renáta Szabót? Szereted, becsülöd, kitartasz mellette míg a halál el nem választ?
- Igen - vágta rá komolytalanul Alex.
- Akkor ezennel férj és feleségnek nyilvánítalak ki titeket. Megcsókolhatod a mennyasszonyt! - mondta ki a végszót az eskető. Ez volt a kedvenc jelenete Alexnek, így kapva a szón, hamiskás mosollyal hajolt oda barátnőmhöz.

És igen. Ez is elérkezett. Az örök barátságot fogadott három legjobb barátnőből Rebeka az első, aki megházasodott. Emlékszem még apró kislányként mennyit ábrándoztunk róla, hogy milyen lesz a nagy nap. Egy mesebeli kastélyban, hatalmas aranyozott teremben, egy herceggel...pont, mint a mesékben. És most, hogy megtörtént, igaz nem pont úgy, ahogy elképzeltük, egy egészen furcsa érzés kavarodott bennem. Ezennel vége az álmodozásnak, vége a mindig, mindenhova együttjáró lány triónak, és a gyerekkornak. Csak most tudatosult bennem igazán, hogy a még néhány éve boldogan ugrándozó tinilányokból mostanra igazi nőkké váltunk. Nincs több suli, kislányos izgalom, ha meglátunk egy helyes fiút, és persze szülők, akik eltartanak bennünket. Nem, mostantól a saját lábunkra kell álljunk, és a lehető legtöbbet kihoznunk a saját életünkből. És most, hogy Rebeka elmegy tőlünk ez az eddigieknél még szörnyűbbnek tűnik.
Persze tudom, ezzel még nem dölt össze a világ. Ugyanúgy mi leszünk örökre a legjobb barátnők, mehetünk vásárolni, bulizni, tarthatunk pizsipartit, kibeszélhejtük a fiúkat, mint eddig, de azért mégis, minden a lehető legjobban megfog változni. Rebeka férjhez ment ehhez a táncoshoz, és ideköltözik Svédországba. Mi pedig, Dórival alig két hét múlva megyünk vissza Budapestre. Azért ez mégis más, nem? Majdnem kétezer kilométer távolságban mégsem lehet ugyan azon dolgokat csinálni, mint eddig, szemtől-szembe.
- Kinga! Kérlek gyere ide! - ébreztett fel ámulásomból Rebeka, aki két irtó helyes férfi társaságában állt két asztallal arrább. - Kinga bemutatom neked Ingmar Jonssont. Alex egyik legjobb barátja, és... - mondta Rebeka, immár angolul, a nagy szónoklatát, de valahogy engem jobban lekötött az a bizonyos Ingmar mellett álló fiú, aki úgy tűnt jól szórakozik magában, Rebeka minden második szavát egy grimasszal parodizálta ki profi módon, mivel barátnőm nem vett észre semmit az egészből. Ő csak mondta, és mondta a kis beszédét, amit sajnos húsz év után sem tudott kinőni. Mindig azon volt, hogy szerezzen nekem egy kedves, aranyos férfit, akivel majd leélhetem az életem, de ez legtöbbszőr rosszul sült el, mivel Rebeka a sok beszédivel a háromnegyedét elűzte mellőlünk. Már sokszor emlitettem neki, hogy semmi szükség rá, hogy minden egyes férfinak bemutasson az utcán, de úgy tűnt ez az informácíó valahogy elszállt a füle mellett.
- Akkor azt hiszem itt hagylak benneteket, beszélgessetek, és igyatok valamit! Nagyon jó koktélokat csinálnak a bárnál - mutatott az említett hely felé barátnőm, majd a hatalmas és tökéletes alakjához passzoló mennyasszonyi ruhájában eltipegett mellőlünk, nagy sajnálatomra, magával víve a vicces idegent is.
- Öhm...szia - néztem fel rá mosolyogva. Nem tudtam mit kéne most mondanom, és mivel az előbbi részletes bemutatásáról lemaradtam jobbnak is láttam, hogy hallgassak, mivel olykor hajlamos vagyok igen kínos és zavart helyzetbe hozni magamat. - Ne haragudj az előbbiért. Tudod...Rebeka olykor egy kicsit...
- Kedves lány - vágott a szavamba Ingmar.
- Igen, az - feleltem kurtán, és ettől fogva megsem szólaltam. A baj csak az, hogy ő sem. Gondolom, mert nem voltam neki szimpatikus vagy, mert ő eleve ilyen, de kerek tíz percet álltunk ott ketten a násznép közepén, és néztük a táncparketten ünneplőket. Közben lopva ráppillantottam, és minden errőmmel sugalni próbáltam neki, hogy nem sértődnék meg, ha felkérne táncolni vagy hasonlók. De nem a drága Ingmár elvolt egyedül, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki változtatni szeretne ezen a helyzeten. A svédekhez képest elég goromba volt, semmi udvariasságot vagy legalább udvarias érdeklődést nem mutatott felém, így, miután már kezdtem megunni a folytonos egyhelybe állást, szónélkül otthagytam, és a Rebeka által mutatott bárhoz lépkedtem.
- Egy Cosmopolitánt, légyszi - szóltam a pultos sráchoz, majd hátrafordultam, és folytattam az előbbi tevékenységemet, néztem a táncoló embereket.
Alig két perc múlva egy kedves idegen jött oda hozzám. Egyből felismertem, ő volt a Rebeka által be nem mutatott humoros fiú.
- Csaknem meguntad már a kis barátunkat - villantott felém egy száz fokos, lélegzetelállító mosolyt.
- Sajnos igen - sóhajtottam. - De ha azt nézzünk nem volt nehéz, pontosan két szót szólt hozzám.
- Az nála rekord - nevetett fel aranyosan a  fiú, amire nekem is muszáj volt.
- Amúgy kinek adnak manapság Ingmár nevet? - bátrottam meg.
- Nem tudom, de mindenesetre elég röhejes kedvükbe lehettek a szülei, amikor ezt kitalálták.
- Az biztos - nevettem el magam ismét. Valahogy ezzel a fiúval egészen más volt, mint az előbbivel. Bár azt nem nehéz kitalálni, hogy miért. Ő legalább többet beszélt hozzám, mint két szó. De nemcsak ezért. Az volt az érzésem, hogy már az első pillanatban lenyűgözött az egész megjelenésével és viselkedésével.
- Amúgy Eric Saade vagyok - nyújtotta felém hirtelen a kezét, miközben valami megmagyarázhatatlan félelem, de ugyanakkor kíváncsiság tükröződött a szép barna szemeiben.
- Kinga Szalay - mutatkoztam be én is.
- És te kije vagy a mennyasszonynak? - kérdezte immár huncut mosollyal.
- A tanuja - húztam ki magam büszkén.
- Milyen meglepő, én is! Mármint a völegénynek.
- Húha. Hát ezért láttalak a vőlegény mellett az esküvőn - mondtam tetetett meglepettséggel.
- Igen, valószínű, hogy ezért - nevetett fel Eric.
- Hát...igazán örvendek.
- Hát még én - nézett rám kacéran. - Nem mondta Alex, hogy ilyen csinos hölgyek lesznek itt.
- Igen, akad egy-kettő - néztem végig az ember tömegen, mire Eric újra elnevette magát.
- Én rád értettem - mosolyodott el aranyosan, mire én, a pírtől vöröslő fejemet, szégyenlősen fordítottam a föld felé, ahol reményeim szerint senki sem láthatta nagy zavaromat.
Nem értettem az eféle megnyilvánulásomat, hiszen eddig még sosem viselkedtem így senkivel. Főleg fiú előtt nem. Mindig az a határozott és megfontolt voltam, aki tudta irányítani az érzéseit, ám most ez az elmélet úgy tűnt egy fél perc alatt felborulni készült.
Eric szórakozottan figyelte minden mozdulatomat, úgy tűnt ő már tudta miért viselkedek így, és ez zavart.
- Van kedved táncolni? - intett lassan fejével a táncparket felé.
- Van - válaszoltam felbátorodva, majd elindultam az emlitett helyhez, ahol éppen Michael Bublé Everything című száma ment.
Eric óvatosan átkarolta a derekamat, mire én, túlélve egy gyors és hirtelenjött szívinfartust, nyaka köré fontam sajátjaimat, és most már szabadon bámulhattam gyönyörű csokibarna szemeit a lemenő napfényben, amik olyan varázslatosan csillogtak, hogy elgondolkoztatott vajon mindig ilyen kitartóan gyönyörűek vagy csak most, ebben a narancssárgás fény áradatban.
 Körülbelől két percig táncolhattunk így, szótlanul, a zene ritmusára, miután hirtelen a fülemhez hajolt, és suttogva megszólalt.
- Nem sétálunk egy kicsit?
Szavai bizsergően hatottak a melegtől túlfűtött testemre. Hirtelen nem fogtam fel, hogy mit is mondott, de azért követtem az előttem apró léptekkel haladó fiút. Nem kellett sok idő, mire elhagytuk a tömeget, és egy fa szegéllyel díszített mű gyepes útra értünk, ami mellett egy kisebb tavacska bújt ki a magas fák közül. Ő szólalt meg először, és mivel ott már nem hallatszott a zene, így most először nem kellett kiabáljunk vagy suttogjunk egymással.
- Jártál már ezelőtt Svédországban öhm...Kinga, úgy-e? - mondta ki nevemet az ő maga módján aranyos akcentusával, mire én bólintottam.
- Igen, egyszer a szüleimmel, három hónapra.
- És most meddig maradsz? - nézett rám érdeklődően.
- Nem tudom. Talán egy hét -vontam vállat, miközben egy számomra roppant érdekes követ rugódtam elé felé az úton.
- Az nem valami sok.
- Tudom, de csak az esküvőre jöttem.
- Értem - mondta alig hallhatóan, majd egy pillanat múlva felvillanyozva mutatott az előttünk terülő tó felé. - Nézd ott egy csónak! - futott az említett hely felé.
- Ez nagyszerű, de mit akarsz vele csinálni? - kiabáltam utána.
- Mit szoktak csinálni egy csónakkal? - nézett rám szórakozottan.
- Sok mindent. Van, hogy ott hagyják, ahol kapták, mert lehet, hogy valaki másé vagy...
- Gyere már - vágott közbe még mindig szórakozva a helyzeten.
- Oda? - mutattam lefagyva a csónakra. Nem hittem el, hogy Ericnek egyáltalán megfordult a fejében, hogy mi beleüljünk abba a vízen járó, megbizhatatlan...akármicsodába.
- Persze. Miért mi a baj vele? Tök jó állapotban van - simitotta végig a kezét, a csónak boltozatán.
- Jó, de akkor sem kellene... - kezdtem volna bizonygatni az igazam, de erre Eric már nem adott időt, mivel határozott mozdulatokkal kilépett a csónakból, a hátamhoz battyogot, és nagy meglepetésemre, a derekamat óvatosan megfogva, a csónak felé kezdett el tolni.
Meglepettségemben megszólalni sem bírtam, csak némán, bábként hagytam, hogy vezessen a fehér vízi jármű felé.
- Mit gondolsz evező nélkül is eljutunk oda? - mutatott a tó közepe felé, miután már mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk a csónakban.
- Ha rajtad múlik biztos.
- Neked is segítened kell - mondta ki tömören, miközben nagy erőfeszítések közepette kezeivel kezdte el segíteni a csónakot a megmozdulásra.
Nem szóltam semmit inkább én is követtem a példáját, és mozdulatait utánozva segítettem a csónak elindításában.

- Sosem tudtam, hogy melyik a hattyú csillagkép. Pedig azt mondják az a legszebb - szólaltam meg, immár Eric mellett fekve, a tó közepén, egy idegen csónakban.
- Én egyiket se tudom - mondta Eric egy hanyag vállrántás mellett.
- Ez valahogy nem lep meg.
- Ugyan miért? Nem tűnök egy érzékeny léleknek, aki mindennap a barátnőjével lesi a csillagokat? - nézett rám vigyorogva.
- Hát...
- Jó, inkább ne mondj semmit! - nevette el magát.
- Eric, te igazán lágy szívű vagy, de valahogy akkor sem illik rád ez a ... stílus - mondtam tapintatosan, kerülve Eric pillantását.
- Akkor milyen stílus illik rám? - kérdezte kíváncsian.
- Nem is tudom...talán...ahogy én látom...te inkább az a rossz fiú tipus vagy.
- Rossz fiú? Mégis miből következtettél erre? - nézett rám szórakozottan.
- Nem tudom. Csak így tűnik - vontam meg a vállam, ártatlanságomat kifejezve.
- Értem.
- Talán nem így van? - kérdeztem őszinte kiváncsisággal, mert valóban érdekelt ki is ő valójában. Igaz, csupán alig pár órája ismertem, mégis úgy éreztem muszáj megtudnom róla mindent, ami fontos.
- Egyáltalán nem. - Felült a csónak sarkában elhelyezett deszkára, és onnan, nagy sajnálatomra, eltávolodva tőlem, folytatta a beszédét. -  Igaz gyerek koromban párszor belekeveredtem pár húzósabb veszekedésbe, de az egy mákszemnyit sem befolyásolta az életemet. Hét testvérem van, így egyrészt megtanultam az önállóságot, és hogy magam teremtsem elé a szükséges dolgokat, bár igaz erre, szerencsére, nem voltam rákényszerülve, de azért jó tanulság volt. Mindig is megbízható és barátságos embernek tartottam magam, bár nem könnyen nyílok meg az embereknek, ezért is furcsa, hogy most neked kitárom a szívemet - nevette el magát, mire nekem is mosolyognom kellett. - Eddigi életem során csak két barátnőm volt, és mindkettő két-két évet tartott. Talán ezért nem tartom magam rossz fiúnak - nézett rám egy pillanatra szemrehányóan, mire zavartan csak egy halvány mosolyt tudtam felaggatni az arcomra. - Mindig is a legfontosabb az életemben a foci és a zene volt.Talán nem tudod, de én már tizenöt éves korom óta komolyan foglalkozom a zenével.
- Mennyire komolyan? - kérdeztem félve, mert bár távolról, de ismerem a sztárok életét.
- Énekes vagyok. Három éve fel is léptem az Eurovizión - mondta immár tele büszkeséggel és egyenesre kihúzott háttal.
- Tényleg? - néztem rá óriási megdöbbenéssel, már csak az hiányzott, hogy egy légy repüljön be a tágra nyitott szájamba, és teljes lett volna a kép.
- Nem csak vicceltem. Egy virág üzletben dolgozom, és mindennap virágogat kötök. Szabadidőmben pedig felbérelhető tolvajként dolgozom menő motorokkal megspékelve - nevetett fel aranyosan, mire gyomromban, nagy bánatomra, újra megszólaltak a gyilkos lepkék. - És te mivel foglalkozol? - nézett újra rám érdeklődően.
- Áh, az én munkám emellett labdába se rúghat.
- A virág kötéshez? Mivel foglalkozol te? Halászattal?
- Nem talált.
- De közel volt ugye?
- Persze.
- Tudtam.
- Még igazából nincs munkám, csak tanulok.
- És minek tanulsz?
- Horgásznak - vágtam rá büszkén, mire Eric két másodperc múlva, miután felfogta a válaszomat, hirtelen nagy nevetésben tört ki. Már-már a hasát fogva fetrengett a kicsi csónakba, amitől kezdett olyan érzésem lenni, hogy csak másodpercek kérdése, és mi is, a csónak példáját követve, a vízen fogunk úszkálni. - Eric, nagyon örülök, hogy ilyen jól mulatsz, de remélem nem szeretnéd, hogy a csini öltönyöd bevizüljön - mondtam nyugalmat parancsolva a hangomra, ami látszólag be is jött, mivel Eric leállt, visszaült az előbbi helyére, és olyan aranyosan nézett, hogy kétes volt én így is, úgy is a vízben kötök ki, szédülés vagy csak simán elmezavar miatt.
- Azt hiszem kibírnám - villantott felém egy száz wattos mosolyt, majd egy hirtelen mozdulattal lekapta magáról a blézerét, és a csónak másik végébe dobta, amit ezután a cipője, majd a nyakkendője is követett.
Nem mertem megkérdezni mire készül. Nem azért, mert féltem volna tőle, csupán már előre tartottam, hogy mi lesz a válasza. Kezdtem úgy érezni egy gyerekkel van dolgom, de mégis valahogy tetszett, hogy ilyen...őszinte, hogy ennyire megnyílt, és még ha néha gyerekes is, azért egy kedves és nagyon helyes fiú, akibe szerencsésebb lenne nem beleszeretni, ugyanis kevesebb, mint két hét múlva úgysem látom soha többé. Esetleg interneten vagy a videoklipjein keresztül.
- Készen állsz? - zökkentett ki Eric az álmélkodásomból.
- Mire? - néztem rá már- már ijedten, de Eric nem válaszolt. Egy gyors mozdulattal kinnebb lépett, a csónak falához közel, majd se szó, se beszéd, belevetette magát a kicsi tóba.
Nem vitás, tényleg egy gyerek. Egy őrűlt gyerek.

Az este további részében Eric nem kívánt részt venni, - különösen azonokon a helyeken, ahol a tömeg zsúfolásig tele volt - amit meg is értek, hiszen a tóban történő dolgok után, teljesen kijózanódva, és nem elhanyagolhatóan csurom vizesen, nem festett éppen egy tanuhoz illően. Csak fáradtan ült, egy a szállástól és a lagzitól távoli padon, mint egy szomorú kisfiú, aki nem érti, hogy hogy került oda. Akaratomon kívül is, de megsajnáltam. Pedig tudtom szerint nem volt miért. Mégis, ahogy ott ült, egyedül, elgondolkozva, mintha valami képzeletbeli, mentális üzenetet küldött volna felém, hogy menjek oda hozzá, és üljek le mellé.

- Találkozunk még? - törte meg hirtelen a csendet.
- Persze - feleltem tömören, és ezzel részemről le is volt zárva az ügy. Nem akartam fájdalmat, se kínos beszélgetést kezdeményezni, csak élvezni a pilanatokat, és egy jó emléket, amire majd évek múlva is boldogsággal visszaemlékezhetek. De ez a téma ebbe nem fért bele.
Megbeszéltük, hogy két nap múlva találkozunk egy furcsa nevü kávézóban, aminek a nevét képtelen voltam megjegyezni, és hogy, ha majd egyszer Magyarországon fog koncertezni, megkeressük egymást.
Tudtam jól, hogy ezek is csak tévhitek, biztos pontok arra, hogy ne szomorúan búcsuzzunk el ma este, hogy egy kis reménnyel váljunk el egymástól. De másnap, amikor felébredünk, és már egyikünk sem látja többet a másikat, elfelejtjük ezeket. Csak egymásra, és talán erre a pár óra beszélgetésre, együtt töltött időre fogunk emlékezni, a találkánkra már nem.