Sziasztok!
Már rég nem jelentkeztem, viszont most így, a suli közelettével hoztam nektek pár órarendet. (Erről jut eszembe, ha van valami különleges kívánságod órarend témára, akkor írj, és én megcsinálom.), ami remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, és hasznos lesz számotokra. : )
+ Új novellák már készülőben vannak, viszont csak a jövő hónapban fogom őket publikálni. Valamint a témájukat úgy a jövő hét folyamán fogom elárulni nektek. Addig is... Legyetek jók! ♥











- Renáta Szabó elfogadod hites társadul az itt jelenlévő Alex Jafarzadeh-t? Szereted, becsülöd, kitartasz mellette míg a halál el nem választ?
- Igen - felelte mosolyogva barátnőm.
- Alex Jafarzadeh elfogadod hites társadul az itt jelenlévő Renáta Szabót? Szereted, becsülöd, kitartasz mellette míg a halál el nem választ?
- Igen - vágta rá komolytalanul Alex.
- Akkor ezennel férj és feleségnek nyilvánítalak ki titeket. Megcsókolhatod a mennyasszonyt! - mondta ki a végszót az eskető. Ez volt a kedvenc jelenete Alexnek, így kapva a szón, hamiskás mosollyal hajolt oda barátnőmhöz.

És igen. Ez is elérkezett. Az örök barátságot fogadott három legjobb barátnőből Rebeka az első, aki megházasodott. Emlékszem még apró kislányként mennyit ábrándoztunk róla, hogy milyen lesz a nagy nap. Egy mesebeli kastélyban, hatalmas aranyozott teremben, egy herceggel...pont, mint a mesékben. És most, hogy megtörtént, igaz nem pont úgy, ahogy elképzeltük, egy egészen furcsa érzés kavarodott bennem. Ezennel vége az álmodozásnak, vége a mindig, mindenhova együttjáró lány triónak, és a gyerekkornak. Csak most tudatosult bennem igazán, hogy a még néhány éve boldogan ugrándozó tinilányokból mostanra igazi nőkké váltunk. Nincs több suli, kislányos izgalom, ha meglátunk egy helyes fiút, és persze szülők, akik eltartanak bennünket. Nem, mostantól a saját lábunkra kell álljunk, és a lehető legtöbbet kihoznunk a saját életünkből. És most, hogy Rebeka elmegy tőlünk ez az eddigieknél még szörnyűbbnek tűnik.
Persze tudom, ezzel még nem dölt össze a világ. Ugyanúgy mi leszünk örökre a legjobb barátnők, mehetünk vásárolni, bulizni, tarthatunk pizsipartit, kibeszélhejtük a fiúkat, mint eddig, de azért mégis, minden a lehető legjobban megfog változni. Rebeka férjhez ment ehhez a táncoshoz, és ideköltözik Svédországba. Mi pedig, Dórival alig két hét múlva megyünk vissza Budapestre. Azért ez mégis más, nem? Majdnem kétezer kilométer távolságban mégsem lehet ugyan azon dolgokat csinálni, mint eddig, szemtől-szembe.
- Kinga! Kérlek gyere ide! - ébreztett fel ámulásomból Rebeka, aki két irtó helyes férfi társaságában állt két asztallal arrább. - Kinga bemutatom neked Ingmar Jonssont. Alex egyik legjobb barátja, és... - mondta Rebeka, immár angolul, a nagy szónoklatát, de valahogy engem jobban lekötött az a bizonyos Ingmar mellett álló fiú, aki úgy tűnt jól szórakozik magában, Rebeka minden második szavát egy grimasszal parodizálta ki profi módon, mivel barátnőm nem vett észre semmit az egészből. Ő csak mondta, és mondta a kis beszédét, amit sajnos húsz év után sem tudott kinőni. Mindig azon volt, hogy szerezzen nekem egy kedves, aranyos férfit, akivel majd leélhetem az életem, de ez legtöbbszőr rosszul sült el, mivel Rebeka a sok beszédivel a háromnegyedét elűzte mellőlünk. Már sokszor emlitettem neki, hogy semmi szükség rá, hogy minden egyes férfinak bemutasson az utcán, de úgy tűnt ez az informácíó valahogy elszállt a füle mellett.
- Akkor azt hiszem itt hagylak benneteket, beszélgessetek, és igyatok valamit! Nagyon jó koktélokat csinálnak a bárnál - mutatott az említett hely felé barátnőm, majd a hatalmas és tökéletes alakjához passzoló mennyasszonyi ruhájában eltipegett mellőlünk, nagy sajnálatomra, magával víve a vicces idegent is.
- Öhm...szia - néztem fel rá mosolyogva. Nem tudtam mit kéne most mondanom, és mivel az előbbi részletes bemutatásáról lemaradtam jobbnak is láttam, hogy hallgassak, mivel olykor hajlamos vagyok igen kínos és zavart helyzetbe hozni magamat. - Ne haragudj az előbbiért. Tudod...Rebeka olykor egy kicsit...
- Kedves lány - vágott a szavamba Ingmar.
- Igen, az - feleltem kurtán, és ettől fogva megsem szólaltam. A baj csak az, hogy ő sem. Gondolom, mert nem voltam neki szimpatikus vagy, mert ő eleve ilyen, de kerek tíz percet álltunk ott ketten a násznép közepén, és néztük a táncparketten ünneplőket. Közben lopva ráppillantottam, és minden errőmmel sugalni próbáltam neki, hogy nem sértődnék meg, ha felkérne táncolni vagy hasonlók. De nem a drága Ingmár elvolt egyedül, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki változtatni szeretne ezen a helyzeten. A svédekhez képest elég goromba volt, semmi udvariasságot vagy legalább udvarias érdeklődést nem mutatott felém, így, miután már kezdtem megunni a folytonos egyhelybe állást, szónélkül otthagytam, és a Rebeka által mutatott bárhoz lépkedtem.
- Egy Cosmopolitánt, légyszi - szóltam a pultos sráchoz, majd hátrafordultam, és folytattam az előbbi tevékenységemet, néztem a táncoló embereket.
Alig két perc múlva egy kedves idegen jött oda hozzám. Egyből felismertem, ő volt a Rebeka által be nem mutatott humoros fiú.
- Csaknem meguntad már a kis barátunkat - villantott felém egy száz fokos, lélegzetelállító mosolyt.
- Sajnos igen - sóhajtottam. - De ha azt nézzünk nem volt nehéz, pontosan két szót szólt hozzám.
- Az nála rekord - nevetett fel aranyosan a  fiú, amire nekem is muszáj volt.
- Amúgy kinek adnak manapság Ingmár nevet? - bátrottam meg.
- Nem tudom, de mindenesetre elég röhejes kedvükbe lehettek a szülei, amikor ezt kitalálták.
- Az biztos - nevettem el magam ismét. Valahogy ezzel a fiúval egészen más volt, mint az előbbivel. Bár azt nem nehéz kitalálni, hogy miért. Ő legalább többet beszélt hozzám, mint két szó. De nemcsak ezért. Az volt az érzésem, hogy már az első pillanatban lenyűgözött az egész megjelenésével és viselkedésével.
- Amúgy Eric Saade vagyok - nyújtotta felém hirtelen a kezét, miközben valami megmagyarázhatatlan félelem, de ugyanakkor kíváncsiság tükröződött a szép barna szemeiben.
- Kinga Szalay - mutatkoztam be én is.
- És te kije vagy a mennyasszonynak? - kérdezte immár huncut mosollyal.
- A tanuja - húztam ki magam büszkén.
- Milyen meglepő, én is! Mármint a völegénynek.
- Húha. Hát ezért láttalak a vőlegény mellett az esküvőn - mondtam tetetett meglepettséggel.
- Igen, valószínű, hogy ezért - nevetett fel Eric.
- Hát...igazán örvendek.
- Hát még én - nézett rám kacéran. - Nem mondta Alex, hogy ilyen csinos hölgyek lesznek itt.
- Igen, akad egy-kettő - néztem végig az ember tömegen, mire Eric újra elnevette magát.
- Én rád értettem - mosolyodott el aranyosan, mire én, a pírtől vöröslő fejemet, szégyenlősen fordítottam a föld felé, ahol reményeim szerint senki sem láthatta nagy zavaromat.
Nem értettem az eféle megnyilvánulásomat, hiszen eddig még sosem viselkedtem így senkivel. Főleg fiú előtt nem. Mindig az a határozott és megfontolt voltam, aki tudta irányítani az érzéseit, ám most ez az elmélet úgy tűnt egy fél perc alatt felborulni készült.
Eric szórakozottan figyelte minden mozdulatomat, úgy tűnt ő már tudta miért viselkedek így, és ez zavart.
- Van kedved táncolni? - intett lassan fejével a táncparket felé.
- Van - válaszoltam felbátorodva, majd elindultam az emlitett helyhez, ahol éppen Michael Bublé Everything című száma ment.
Eric óvatosan átkarolta a derekamat, mire én, túlélve egy gyors és hirtelenjött szívinfartust, nyaka köré fontam sajátjaimat, és most már szabadon bámulhattam gyönyörű csokibarna szemeit a lemenő napfényben, amik olyan varázslatosan csillogtak, hogy elgondolkoztatott vajon mindig ilyen kitartóan gyönyörűek vagy csak most, ebben a narancssárgás fény áradatban.
 Körülbelől két percig táncolhattunk így, szótlanul, a zene ritmusára, miután hirtelen a fülemhez hajolt, és suttogva megszólalt.
- Nem sétálunk egy kicsit?
Szavai bizsergően hatottak a melegtől túlfűtött testemre. Hirtelen nem fogtam fel, hogy mit is mondott, de azért követtem az előttem apró léptekkel haladó fiút. Nem kellett sok idő, mire elhagytuk a tömeget, és egy fa szegéllyel díszített mű gyepes útra értünk, ami mellett egy kisebb tavacska bújt ki a magas fák közül. Ő szólalt meg először, és mivel ott már nem hallatszott a zene, így most először nem kellett kiabáljunk vagy suttogjunk egymással.
- Jártál már ezelőtt Svédországban öhm...Kinga, úgy-e? - mondta ki nevemet az ő maga módján aranyos akcentusával, mire én bólintottam.
- Igen, egyszer a szüleimmel, három hónapra.
- És most meddig maradsz? - nézett rám érdeklődően.
- Nem tudom. Talán egy hét -vontam vállat, miközben egy számomra roppant érdekes követ rugódtam elé felé az úton.
- Az nem valami sok.
- Tudom, de csak az esküvőre jöttem.
- Értem - mondta alig hallhatóan, majd egy pillanat múlva felvillanyozva mutatott az előttünk terülő tó felé. - Nézd ott egy csónak! - futott az említett hely felé.
- Ez nagyszerű, de mit akarsz vele csinálni? - kiabáltam utána.
- Mit szoktak csinálni egy csónakkal? - nézett rám szórakozottan.
- Sok mindent. Van, hogy ott hagyják, ahol kapták, mert lehet, hogy valaki másé vagy...
- Gyere már - vágott közbe még mindig szórakozva a helyzeten.
- Oda? - mutattam lefagyva a csónakra. Nem hittem el, hogy Ericnek egyáltalán megfordult a fejében, hogy mi beleüljünk abba a vízen járó, megbizhatatlan...akármicsodába.
- Persze. Miért mi a baj vele? Tök jó állapotban van - simitotta végig a kezét, a csónak boltozatán.
- Jó, de akkor sem kellene... - kezdtem volna bizonygatni az igazam, de erre Eric már nem adott időt, mivel határozott mozdulatokkal kilépett a csónakból, a hátamhoz battyogot, és nagy meglepetésemre, a derekamat óvatosan megfogva, a csónak felé kezdett el tolni.
Meglepettségemben megszólalni sem bírtam, csak némán, bábként hagytam, hogy vezessen a fehér vízi jármű felé.
- Mit gondolsz evező nélkül is eljutunk oda? - mutatott a tó közepe felé, miután már mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk a csónakban.
- Ha rajtad múlik biztos.
- Neked is segítened kell - mondta ki tömören, miközben nagy erőfeszítések közepette kezeivel kezdte el segíteni a csónakot a megmozdulásra.
Nem szóltam semmit inkább én is követtem a példáját, és mozdulatait utánozva segítettem a csónak elindításában.

- Sosem tudtam, hogy melyik a hattyú csillagkép. Pedig azt mondják az a legszebb - szólaltam meg, immár Eric mellett fekve, a tó közepén, egy idegen csónakban.
- Én egyiket se tudom - mondta Eric egy hanyag vállrántás mellett.
- Ez valahogy nem lep meg.
- Ugyan miért? Nem tűnök egy érzékeny léleknek, aki mindennap a barátnőjével lesi a csillagokat? - nézett rám vigyorogva.
- Hát...
- Jó, inkább ne mondj semmit! - nevette el magát.
- Eric, te igazán lágy szívű vagy, de valahogy akkor sem illik rád ez a ... stílus - mondtam tapintatosan, kerülve Eric pillantását.
- Akkor milyen stílus illik rám? - kérdezte kíváncsian.
- Nem is tudom...talán...ahogy én látom...te inkább az a rossz fiú tipus vagy.
- Rossz fiú? Mégis miből következtettél erre? - nézett rám szórakozottan.
- Nem tudom. Csak így tűnik - vontam meg a vállam, ártatlanságomat kifejezve.
- Értem.
- Talán nem így van? - kérdeztem őszinte kiváncsisággal, mert valóban érdekelt ki is ő valójában. Igaz, csupán alig pár órája ismertem, mégis úgy éreztem muszáj megtudnom róla mindent, ami fontos.
- Egyáltalán nem. - Felült a csónak sarkában elhelyezett deszkára, és onnan, nagy sajnálatomra, eltávolodva tőlem, folytatta a beszédét. -  Igaz gyerek koromban párszor belekeveredtem pár húzósabb veszekedésbe, de az egy mákszemnyit sem befolyásolta az életemet. Hét testvérem van, így egyrészt megtanultam az önállóságot, és hogy magam teremtsem elé a szükséges dolgokat, bár igaz erre, szerencsére, nem voltam rákényszerülve, de azért jó tanulság volt. Mindig is megbízható és barátságos embernek tartottam magam, bár nem könnyen nyílok meg az embereknek, ezért is furcsa, hogy most neked kitárom a szívemet - nevette el magát, mire nekem is mosolyognom kellett. - Eddigi életem során csak két barátnőm volt, és mindkettő két-két évet tartott. Talán ezért nem tartom magam rossz fiúnak - nézett rám egy pillanatra szemrehányóan, mire zavartan csak egy halvány mosolyt tudtam felaggatni az arcomra. - Mindig is a legfontosabb az életemben a foci és a zene volt.Talán nem tudod, de én már tizenöt éves korom óta komolyan foglalkozom a zenével.
- Mennyire komolyan? - kérdeztem félve, mert bár távolról, de ismerem a sztárok életét.
- Énekes vagyok. Három éve fel is léptem az Eurovizión - mondta immár tele büszkeséggel és egyenesre kihúzott háttal.
- Tényleg? - néztem rá óriási megdöbbenéssel, már csak az hiányzott, hogy egy légy repüljön be a tágra nyitott szájamba, és teljes lett volna a kép.
- Nem csak vicceltem. Egy virág üzletben dolgozom, és mindennap virágogat kötök. Szabadidőmben pedig felbérelhető tolvajként dolgozom menő motorokkal megspékelve - nevetett fel aranyosan, mire gyomromban, nagy bánatomra, újra megszólaltak a gyilkos lepkék. - És te mivel foglalkozol? - nézett újra rám érdeklődően.
- Áh, az én munkám emellett labdába se rúghat.
- A virág kötéshez? Mivel foglalkozol te? Halászattal?
- Nem talált.
- De közel volt ugye?
- Persze.
- Tudtam.
- Még igazából nincs munkám, csak tanulok.
- És minek tanulsz?
- Horgásznak - vágtam rá büszkén, mire Eric két másodperc múlva, miután felfogta a válaszomat, hirtelen nagy nevetésben tört ki. Már-már a hasát fogva fetrengett a kicsi csónakba, amitől kezdett olyan érzésem lenni, hogy csak másodpercek kérdése, és mi is, a csónak példáját követve, a vízen fogunk úszkálni. - Eric, nagyon örülök, hogy ilyen jól mulatsz, de remélem nem szeretnéd, hogy a csini öltönyöd bevizüljön - mondtam nyugalmat parancsolva a hangomra, ami látszólag be is jött, mivel Eric leállt, visszaült az előbbi helyére, és olyan aranyosan nézett, hogy kétes volt én így is, úgy is a vízben kötök ki, szédülés vagy csak simán elmezavar miatt.
- Azt hiszem kibírnám - villantott felém egy száz wattos mosolyt, majd egy hirtelen mozdulattal lekapta magáról a blézerét, és a csónak másik végébe dobta, amit ezután a cipője, majd a nyakkendője is követett.
Nem mertem megkérdezni mire készül. Nem azért, mert féltem volna tőle, csupán már előre tartottam, hogy mi lesz a válasza. Kezdtem úgy érezni egy gyerekkel van dolgom, de mégis valahogy tetszett, hogy ilyen...őszinte, hogy ennyire megnyílt, és még ha néha gyerekes is, azért egy kedves és nagyon helyes fiú, akibe szerencsésebb lenne nem beleszeretni, ugyanis kevesebb, mint két hét múlva úgysem látom soha többé. Esetleg interneten vagy a videoklipjein keresztül.
- Készen állsz? - zökkentett ki Eric az álmélkodásomból.
- Mire? - néztem rá már- már ijedten, de Eric nem válaszolt. Egy gyors mozdulattal kinnebb lépett, a csónak falához közel, majd se szó, se beszéd, belevetette magát a kicsi tóba.
Nem vitás, tényleg egy gyerek. Egy őrűlt gyerek.

Az este további részében Eric nem kívánt részt venni, - különösen azonokon a helyeken, ahol a tömeg zsúfolásig tele volt - amit meg is értek, hiszen a tóban történő dolgok után, teljesen kijózanódva, és nem elhanyagolhatóan csurom vizesen, nem festett éppen egy tanuhoz illően. Csak fáradtan ült, egy a szállástól és a lagzitól távoli padon, mint egy szomorú kisfiú, aki nem érti, hogy hogy került oda. Akaratomon kívül is, de megsajnáltam. Pedig tudtom szerint nem volt miért. Mégis, ahogy ott ült, egyedül, elgondolkozva, mintha valami képzeletbeli, mentális üzenetet küldött volna felém, hogy menjek oda hozzá, és üljek le mellé.

- Találkozunk még? - törte meg hirtelen a csendet.
- Persze - feleltem tömören, és ezzel részemről le is volt zárva az ügy. Nem akartam fájdalmat, se kínos beszélgetést kezdeményezni, csak élvezni a pilanatokat, és egy jó emléket, amire majd évek múlva is boldogsággal visszaemlékezhetek. De ez a téma ebbe nem fért bele.
Megbeszéltük, hogy két nap múlva találkozunk egy furcsa nevü kávézóban, aminek a nevét képtelen voltam megjegyezni, és hogy, ha majd egyszer Magyarországon fog koncertezni, megkeressük egymást.
Tudtam jól, hogy ezek is csak tévhitek, biztos pontok arra, hogy ne szomorúan búcsuzzunk el ma este, hogy egy kis reménnyel váljunk el egymástól. De másnap, amikor felébredünk, és már egyikünk sem látja többet a másikat, elfelejtjük ezeket. Csak egymásra, és talán erre a pár óra beszélgetésre, együtt töltött időre fogunk emlékezni, a találkánkra már nem.




A város egy része, pont az a része, ahol én lakom - a nagy vihar következtében - áram nélkül maradt. Az utcákat ellepte a sűrű, fekete sötétség, a házakat beborította a sötét, fátyolos köd takarója. A Hold fényét eltakarta egy éppen arra lebegő, fekete felhő, amiből úgy ömlött a víz, mintha hordókból öntenék odafentről. Csupán az ijesztően fekete égen villágított egy-egy foszlányan pislákoló, aranysára csillag; valamint a szobámban meggyújtott kissebb-nagyobb gyertya fénye volt az, ami életet juttatott az én aprónyi, koromsötét szobámba, és megnyugvást adott az ijedt testemnek és ösztöneimnek.
Utáltam a sötétséget. Féltem a sötétségtől. Ahogyan a nagy villámlásoktól és dörgésektől is. Tudtam, hogy nem lesz semmi bajom, hogy a meleg ágyamban biztonságban vagyok. De a testem nem értett egyet az agyammal. Már kicsi korom óta reszketés fog el, ha meghallok egy, akár kissebb dörgést is. Próbáltam tenni ezellen, de sosem sikerült. Ez egy berögződött fóbia volt, amit kétségbeesetten próbáltam leküzdeni, sikertelenül.
Máskor, ilyen helyzetekben - bár igaz, hogy itt, Münchenben nem olyan gyakoriak az áramszünetek - átmentem, vagy jobb esetben áthívtam, a legjobb barátomat, aki már kiskorom óta az egyetlen és legmegbízhatóbb barátom volt. Manuel Neuert. Ám ez most más helyzet volt. Már minden megváltozott.
Alig egy hónapja történt, hogy Manu és én egy buliban voltunk a közös barátainkkal, valamint néhány ismertebb és kevésbé ismertebb focistával. Azt már korábban is észrevettem, hogy Manu, úgy két-három hónapja furcsábban viselkedik velem, mint eddig. Azt nem tudtam megállapítani, hogy miben, de azt biztosra éreztem, hogy másképpen. Így, már követve a különös szokását, a buliban is furcsa volt. Az elején még finoman került - amit nem tudtam mire vélni, de úgy döntöttem, hogy nem rontom el a bulit azzal, hogy szóvá teszem ezt neki -, ám a végén olyat tett, amit soha nem tudok neki megbocsátani. Ami olyannyira a szívembe égett, örökre nyomot hagyva maga után, hogy hetekig fel sem tudtam fogni, mi is történt akkor velem. Mintha egy hegyes tört szúrt volna belém, amit még, hogy jobban fájjon, jól meg is forgatott bennem. És a legrosszabb, hogy ezt az életem egyik, ha nem a legfontosabb személye tette velem.
Fájt, rettenetes fájt, hogy elárult. Elárult az új barátai előtt, csakhogy felvághasson. A focista barátai előtt letagadott. Azt mondta, nem ismer, hogy még életében nem látott. Engem, aki egész életében ott állt mellette, és segítette őt bármiben, még ha az egy rossz csíny volt is, abszólut mindenben.
Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy vége mindennek. Egy világ összeomlott, az én világom, a mi világunk. Helyében pedig csak egy nagy kupac romhalom maradt. Valami megtört bennem, amit képtelenség ép ésszel felfogni. Szapora léptekkel siettem el onnan, hogy minél hamarabb megszabadulhassak ettől az érzéstől. Menekülni akartam, elfutni, és csillapítani ezt az érzést. Hiún úgy éreztem, hogy ha ezt teszem minden rendbe jön, hogy már nem fog fájni, hogy minden rendbe jön. Csakhogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Magamnak nem mertem bevallani, de legbelül jól tudtam, hogy nagyon hiányzik. Talán még nem hiányzott így soha senki, de már késő volt. Elromlott minden. Felnőttünk, és külön utakon kell folytassuk az életünket, mert ez az élet rendje. Nem követhetjük örökké egymást, bár az igaz, hogy Gelsenkirchenből is csak miatta jöttem Müncheni egyetemre. Persze, én is szerettem volna egy nagyobb városban végezni, egy jobb egyetemet, de a döntő ok úgyis Manu volt. Csakis ő miatta választottam ezt a várost, hogy ne szakadjunk el egymástól, hogy legyen kire számítsak, ha segítségre lenne szükségem, és persze, hogy én is tudjam őt támogatni mindenben. Mert ez egy barát dolga. Igen, csak egy barát voltam neki. Aminek nagyon örültem, de azért zavart is. Már kicsi korom óta szerettem, talán már első látásra beleszerettem. Ahogyan a szőke tincseivel ült a homokozóban, és ahogy védelmezett a többi, gonosz és csintalan gyermektől, elvarázsolt. Ő volt az első szerelemem, ami még máig is tart. Azt mondják, hogy az első szerelem mindig megmarad az ember emlékezetében, de azt nem hiszem, hogy ennyire intenzíven, mint ahogyan nálam. Az már túlzás lenne. Sosem volt köztünk semmi, mindig is csak barátok voltunk. De ezt egyáltalán nem bánom. Ilyen nagyszerű, és szórakoztató barát, mint amilyen Manuel volt, szerintem nincs több a világon. Egy kincs, amit lehet, hogy most örökre elveszítettem.
Nem tudom mikor romlottak így el a dolgok. Már visszaemlékezni sem voltam képes. Egyik pillanatban még minden a régi, a másikban meg már minden egy nagy romtelep. Összedőlt minden, amit egy negyed élet alatt felépítettünk. És hogy miért? Egy új életért.

A szobában leülepedett néma csendet, az egyre csak az ablakra zuhanó esőcseppek zaja töltötte be. Nyugtatás képpen előszereltem fiókom mélyéről az mp3 lejátszómat, így egy kis időre mindig kitudtam zárni magam a külvilágtól. De ez sem tartott örökké.
Egy másodperccel azután, hogy egy hatalmas mennydörgés csattogó hangja sújtott le a szobámra, kopogtak. Ijedten ugrottam fel az ágyamból; a szívem eszeveszettül kalapált, az agyam pedig teljes zavarodottságban próbált rájönni, hogy mi történhetett. Hajnali fél kettő volt. Ilyenkor soha senki nem szokott hozzám bekopogni, főleg nem ilyen időbent, bejelentés nélkül.
Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak. Kinyissam, vagy hagyjam, hátha csak egy eltévedt lélek az, aki majd megunja a várakozást, és lesz szíves elmenni tőlem. Végül, mint mindig, a kíváncsiságom győzőtt, a nagy angyal-ördög párbajban, így az előbbi mellett döntöttem.
Idegesen, egy szál gyertyával a kezemben indultam el az ajtó felé. Szabad kezemmel a falat tapogattam, ezzel is könnyitve az ajtó felé vezető utamat. Szerencsémre nem volt távol az ajtó a szobámtól, így nem kellett hosszú utat megtennem. Amikor végül az ajtómhoz értem, megálltam. Egy pillanatra csak, a még mindig őrűlt tempóban zakatoló szívemre figyeltem, majd pár másodperc múlva, minden bátorságomat összeszedve, minden pedofilra felkészülve és egy nagy sóhaj kiséretében, kinyitottam az ajtót.
A sötétség miatt, ami még mindig elhalva szállt rá a városra, majdnem semmit sem láttam a váratlan vendégemből. Csupán egy esőkabátos, fején átázott kapucnis, szörnyen magas sötét emberi alakot, ami alig egy méterre állt tőlem. Az arcát nem láttam, de nem kellett sok idő, mire felismertem, már csak a mozdulatlan alakjáról is.
- Neuer - mindig így hívtam, ha haragudtam rá, így ez most sem maradhatott el. - Mit keresel itt?
- Úgy tudom, félsz a vihartól - hallottam meg egy lágy, kedves hangot. De nem hagytam magam. Nem dőlhetek be neki, hiszen elárult. Haragszom rá! Nem, és nem!
Közömbös hangon válaszoltam. - És én úgy tudom, hogy te nem. Szóval igazán nem értem, mit keresel itt.
- Sophie, én...
- Neuer, remélem tudod, hogy itt nem kivánatos személy vagy.
- Sophie, kérlek, hogy...
- Szóval, kérlek, menj el!
Már éppen, finoman szólva, becsuktam volna az ajtót az orra előtt, ám ő, és a gyors reflexei ezt nem engedték. Egy hirtelen mozdulattal lábával eltorlaszolta az ajtót, így megakadályozva, hogy az becsukodjon előtte.
- Sophie csak hadd magyarázzam meg! - Manuel válaszra sem várva, belépett a szobába, majd kabátját lassú eleganciával, és cípőjét ugyanilyen lassúsággal vetette le. Én eközben leültem a szoba közepén díszelgő kanpéra, és bámultam a tévé sötét képernyőjét.
Nem értettem, hogy miért van itt, mit akar. Eddig ő volt az ellenséges, ő tagadott le. Most ez mitől változott volna meg? Ha megbánta volna, biztos felhívott volna legalább egyszer, vagy küldött volna egy rövid üzenetet, de nem, ilyen nem történt. Sőt, ebben az elmúlt egy hónapban úgy éreztem, hogy még jobban próbál kerülni, mint eddig. Mintha tényleg szeretne elfelejteni, kitörölni az életéből.
Nem értettem, hogy miért van itt, nem értettem semmit, ami hozzá kötődik, de abban biztos voltam, hogy ezt az egy hónapot, azt a sok érthetetlen kesergést, fájdalmat és tudatlanságot, nem fogom csak úgy megbocsátani neki. Ha még megjelenik az éjszaka közepén akkor sem.
Manuel egy idő után közelebb merészkedett hozzám, majd leült - a kellő távolságot megtartva - mellém, a kanapéra. Egy ideig csak némán ültünk, elmerülve a éjfekete képernyőben és a hangos mennydörgés zuhatagban, ami teljesen kitöltötte a szoba némaságát.
Ám - hála Neuer "kitartó" türelmének - ez sem tartott a végtelenségig. - Sophie... - szólalt meg ugyanolyan lágy hangon, mint nem sokkal azelőtt az ajtó előtt.
- Neuer, ne szakítsd félbe! Kérlek - szóltam vissza mogorvábban a kelleténél.
- Mit?
- A csendet.
- Egész éjjel csendben akarsz lenni? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Egész éjjel itt akarsz lenni? - néztem vissza rá felvont szemöldökkel.
- Igen.
- Miért?
- Nem szabad?
- Ez nem válasz a kérdésemre.
- Ahogy az enyémre sem. - Apró mosolyra húzta széles ajkait, és egy alig észrevehető mozdulattal, közelebb merészkedett hozzám, az amúgy is keskeny kanapén.
Mély levegőt szívtam be a tűdőmbe, amit majd egy nagy sóhajtás kiséretében, lassan ki is fújtam. - Nem igazán értem - nyögtem ki elhalt hangon.
- Mit? - nézett rám kiváncsian Manuel.
- Hogy mit keresel itt, éjjel kettőkor a nappalimban.
Ő is sóhajtott egy nagyott, majd, fejét újra a sötét tévé képernyője felé fordítva, megszólalt. - Nézd, tudom, hogy szörnyen viselkedtem, de megkell értened, hogy ez most nekem nehéz.
Nem igazán értettem, hogy mit mond, de nem is érdekelt különösebben; csak a végkifejlettre koncentráltam.
- Annyi mnden történt, és...
- Mennyi minden? A foci? Az eddig is ott volt az életetben! Mégis mi az az annyi minden, ami annyira megviselt, hogy már csak szégyen meg teher vagyok neked? - Dühösen, már-már kiabálva vetettem oda neki a szavakat.
- Nem vagy teher. Sőt. - Tekintete még mindig a tévé irányába nézett, miközben én, sikertelenül, végig azon erőlködtem, hogy a szemébe tudja nézni. - Én csak... csak védeni próbállak.
- Nem értem - vágtam rá hirtelen. - Védeni? Mégis mi ellen? Csak nem vagy vámpír?
- Hah. Persze, azért Sophie. Pont azért. - Fejét végre, egy másodpercre felém fordította, így tekintetéből kitudtam olvasni a mérhetetlen idegességet és szomorúságot.
- Akkor már értem, mitől vagy olyan jók a reflexeid.
- Örülök, hogy humoros kedvedben vagy.
- Tudod, én is...
- Csak azt próbálom kinyögni, hogy fontos vagy nekem. - Idegesen felpattant a kanapéról, miközben a kezeit feldúltan a hajába túrta.
- Te is az... voltál nekem - feleltem halkabban.
Tekintete most az enyémet kereste, de most én nem akartam a szemébe nézni, helyébe inkább egy apró foltot méregettem, a mellettem fekvő karfán.
- Hát nem érted.
- Nem, nem igazán.
- Sophie, én csak ettől a világtól akartalak megvédeni.
- Mégis milyen világtól?
- A bulvár világától. A nyilvánosságtól. Ahol mindent tudnak rólad. Ahol már majdnem semmi magánéleted sincs. Ahol mindenki ismer, és zaklat.
Tudtam, hogy nem ez az igazság, éreztem rajta, hogy rejteget valamit, és ez bosszantott a legjobban, hogy még most sem képes megbízni bennem annyira, hogy elmondjon mindent.
- Szóval. Ha jól értem. - Összegyűjtöttem minden bátorságomat, és ránéztem. - Ha ismerlek, nincs életem?
- Mi? - nézett rám érthetetlenül. - Sophie, okosabbnak képzeltelek.
- Én pedig illedelmesebbnek, és nem olyannak, aki hajnali órákban zavarja fel az embereket.
- De nem aludtál!
- Honnan vagy ebbe olyan biztos? -húztam össze a szemöldököm.
- Ugyanmár két évtizede nem tombolt már ilyen vihar - mosolyodott el.
- Tök mindegy. - Kezeimet hasamnál keresztbe fontam, és próbáltam a lehető legmorcosabb arckifejezésemet elővenni.
- Most miért duzzogsz? - hallottam meg Manuel rejtett moslygós hangját, amitől  akaratlanul is a szívembe markolt valami. Már több hónapja nem hallottam, és láttam ilyennek. Úgy éreztem, mintha visszatért volna egy hosszú vakácíóról, és most már minden a régi. Csakhogy tudtam, ez sosem ilyen egyszerű. Mindig van valami hátulütője a dolgoknak.
- Mert nem akarod elmondani az igazat.
- Most mondtam el.
- Ugyanmár! Bulvár? Ez hülyeség! - fakadtam ki.
- Miért lenne az?
- Azért, mert tudom, hogy rejtegetsz még valamit!
- Nem tudom miről beszélsz. - Manuel újra visszaült a kanapéra, de most még közelebb hozzám, mint eddig.
- Én sem értem, hogy miért nem mondod el, amit valóban akarsz - suttogtam elhaló hangon, mivel elég feszélyezve éreztem magam a hirtelen közelségétől.
- Nem akarok semmit - suttogta vissza, miközben még egy centivel csökkentette a köztünk levő távolságot.
- Akkor miért vagy itt?
- Tán zavarlak? - kérdezte.
- Megint nem válaszoltál.
- Ahogyan te sem.
- Én kérdeztem előbb! - makacskodtam, mert ebből most mindenképpen én akartam győztesként kijönni.
- Ez még nem jogosít fel erre - húzta mosolyra az ajkait.
- Dehogynem. Ezt így szokták.
- És mi mióta cselekszünk úgy, ahogy szokás? - vonta fel bal szemöldökét gúnyosan.
- Nem tudom. Mostantól? - Manuel megint csökkentett a távolságból, ami már idegesítően nagynak tűnt közöttünk. - Mit csinálsz? - suttogtam olyan halkan, hogy még én is alig hallottam magamat.
- Igazad van. Nem mondtam el mindent. De amit mondtam azt úgy is gondoltam. Nem szeretném, ha zaklatnának. - Az arca immáron alig tíz centire volt tőlem, így tisztán ki tudtam venni a két tenger kék szemétől átitatott bűnbánatot.
- Nem fognak zaklatni - jelentettem ki ugyanolyan halkan.
- Nem bizony, mert nem hagyom! - Még végig sem mondta a mondatot, amikor ajkaival hirtelen átszelte a kettönk között megmaradt oly zavaró távolságot, és birtokba vette az enyémeket.
Meglepettségemben csak dermedten ültem ott, oly szerencsétlenül azon a kanapén, ahol mellettem - túl szorosan mellettem - ült az én kicsi kori legjobb barátom, mint még soha. Hirtelen azt sem tudtam, hogy álmodom vagy ez a színtiszta valóság. Mindig erre vártam. Amióta először megláttam csak erről álmodoztam, és most valóra vált. Több, mint tíz év kellett hozzá, de megvalósult, aminek a szívem nem éppen örült, tekintve, hogy olyan őrült tempóban kezdett el kalapálni, és olyan erősen dübörgött bennem, hogy már kezdtem azt hinni, átszakítja a bőrömet.
Csak több perc múlva, levegőhiány gondja miatt váltunk el egymástól, de Neuer akkor sem távolodott el tőlem túlságosan. Akár a filmekben, percekig csak egymás szemében kutattuk a másik érzéseit, reakcióit, várva, hogy valamelyikünk megtörje a már zavaróvá vált csendet.
Ezt a hálás feladatot végül Neuer válallta be. - Tudod, azt hiszem... szeretlek.
- Hiszed? - mosolyodtam el, miközben a gyomromban már nagy hévvel a harmadik világháború dúlt éppen.
- Jó, tudom - mondta, majd egy gyors puszit nyomott az ajkaimra. - Ezért is viselkedtem másképp az utóbbi hónapokban. Mert rájöttem, hogy megváltoztak az érzéseim irántad.
- És erre, hogy jöttél rá? - kiváncsiskodtam. Mert azt tudom, hogy én mikor szerettem belé - az első pillanatban-, viszont azt még nem, hogy ő mikor és miért.
- Azt hiszem akkor kezdődött el bennem valami, amikor megláttalak azzal a fickóval... hogy is hívták?
- Karl? - Féléve találkoztam Karlal, amikor egy könyvesboltban egyszerre akartuk ugyanazt a könyvet leemelni a polcról. Igazán filmbeli volt a találkozás, így én, mint a könyvek és a romantika hűséges imádója, egyből belementem a kapcsolatba. Az elején igazán jól elvoltunk ketten. Szinte a nap mind a huszonnégy óráját együtt töltöttük. Nagyon megszerettem, bár ez a szeretet közel sem volt olyan, mint, amit Manuel iránt éreztem, de ezt a zavaró érzést egy okos pszichológus, még okosabb mondásával fojtottam magamba, mégpedig, hogy minden egyes szerelem különbözik egymástól, sosincs két egyforma szeretet. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre nagyon jól telt az a két hónap, amíg tartott. Sokat szórakoztunk, és tanultunk egymástól. Ám két hónap múlva Karl kapott egy kihagyhatatlan állásajánlatot Londonban, és mivel én nem voltam hajlandó elhagyni München városát, egyedül ment el, elhagyva engem is. És ilyenkor kéne azt mondjam, hogy elment és vele a szívem is, de ez nem lenne egészen őszinte. Az igaz, hogy szomorú voltam, hogy már nem lesz többé, de nem mondanám, hogy összeomlottam. Még mindig ott volt nekem Manu, és ez többet ért mindennél, még úgyis, hogy egy kicsit fura volt abban az időszakban.
- Az. Amikor vele láttalak, ahogy nevetgéltetek meg faltátok egymást, valahogy... nem is tudom...
- Féltékeny lettél? - kérdeztem elfojtott izgalommal.
- Mondhatjuk - vette le rólam a szemét egy pillanatra, és mintha egy halvány vörösséget is véltem volna felfedezni az arcán. - De az biztos, hogy még sosem éreztem ahhoz hasonlót.
- Húha, a nagy Manuel Neuer féltékeny? - húztam szándékosan az agyát, ám belül örömömben majd kiugrottam a bőrömből.
- Ha ha. Ez nem vicces! - játszotta a sértődöttet.
- Szerintem az - vigyorogtam rá fülig érő mosollyal.
- Akkor megbocsátasz? - nézett rám bizakodóan a világ legsármosabb, leghelyesebb és legcsodálatosabb kapusa.
- Még nem tudom... - Mindig is szerettem húzni az agyát, ilyenkor olyan kiszámíthatatlan és tomboló. Lehet furán hangzik, de szeretem felidegesíteni.
- Hogy hogy nem tudod? - Hirtelen elkapta a karomat, és maga alá gyűrt, hogy már mozdulni sem bírtam. Nem tagadom nagyon tetszett ez a helyzet, hogy ő az irányító. De ezt persze ezt semmi pénzért nem vallottam volna be neki. - Hm?
- Még gondolkoznom kell. - Próbáltam elfojtani a hatalmas vigyoromat -  amelyik bármelyik percben kirobbanhatott volna -, de nem vagyok biztos benne, hogy ez száz százalékig sikerült.
- Segítsek a döntésedben? - Ravasz vigyorra húzta az ajkait, amiből már automatikusan következtettem, hogy nem fog jó kisülni.
Próbáltam kiszabadulni alóla, ám ez lehetetlennek tűnt. Az erős karjai és hatalmas nagy izmos teste, akár egy fal, eltorlaszolta előlem a menkülő utat.
- Akkor segítek - mondta, majd egy hirtelen mozdulattal később már a kínzás határán feküdtem múlni nem akaró nevetőgörcsben. Utáltam, ha csikiznek, mivel én is nagyon csiklandós voltam, úgy kb mindenhol. És ezt Manu egészen jól tudta. Mindig ezt a szörnyű féle kínzást vetette be, ha megakart leckéztetni vagy csak ha átléptem a pimaszkodás egy láthatatlan határát. Ő élvezte, én már kevésbé.
- Hagydd...ab..abba! - sikítottam, miközben Neuer még mindig velem és a kínzásommal volt elfoglalva. - Neuer!
- Mióta hívsz te Neuernek? - kérdezte, és örömmel vettem tudomásul, hogy a gyötrésemet befejezte, vagy legalábbis abbahagyta.
- Miért, nem tetszik?
- Nagyon nem.
- Akkor, hogy szólítsalak?
- Bárhogy, csak így ne.
- Jó, akkor a... málna megfelel? - néztem rá kihívóan.
- Te pimasz! - mondta, és már kapott volna felém, ám én kihasználva a helyzetet most az egyszer gyorsabb voltam nála, és kibújtam karjai alatt.
- Na ki az ügyesebb? - néztem rá gúnyosan, bár tudtam, hogy ezzel csak még jobban felhergelem.
- Majd meglátjuk! - pattant fel a kanapéról. Gyors iramban, az éjszakai fáradságot mellőzve indultam futásnak a házban. De nem kellett sok, hogy Manuel utolérjen, és karjaiba kapjon. - Na?
- Jól van, megbocsátok - jelentettem ki, és próbáltam a lehető legaranyosabb nézésemet felvenni, ami láthatólag sikerült, mivel enyhített a szorításán, és újra megcsókolt.
Újra hirtelen ért ez a megmozdulása, ami a szívemet újra arra kéztette, hogy megbolonduljon. De nem érdekelt. Csak élveztem a pillanatot, és Manu minden egyes érintését, amitől még a hideg is kirázott. A nagy érzelem kinyilvánítás közben pedig még azt sem vettük észre, hogy a vihar lassan alábbhagyott, majd az áram is visszajött.



Tudom, hogy egy kicsit elkéstem. Sajnálom, igyekeztem, de örökké közbe jött valami, legtöbbször a sok tanulás meg a dolgozatok. Na de itt van az új novella Miaa kérésére, remélem tetszeni fog. Harrys.
Jó olvasást! :)
Ui: Az Eric Saades novella is készülőben van, pár nap és hozom. Tudom, hogy azt kellett volna előbb, de ezt most hamarabb be tudtam fejezni. De sietek, ígérem! : )
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Minden olyan fakó és unalmas ebben a szobában. Nem tudom elképzelni, hogy élhettem ennyi éven át ebben a kuplerájban. És a legrosszabb, hogy csak most, mikor annyi fölösleges szabadidőm van, vettem észre ezt. Tudtam, hogy ez lesz ebből. Hogy mindenben a rosszat keresem, és egész nap, bent, az unalmas szobámban, üldögélek, és várom a csodát, ami valami féle módon kiment innen.
Már lassan három hónapja csinálom nap, mint nap úgyanazt. Felkelek, eszek valamit, rajzolok, elmélkedek a világ nagy kérdéseiről, majd újra lefekszek aludni. Tudom, hogy nem mehet ez így tovább. Ideje lenne már kimozdulnom itthonról, és újra élnem a saját életem, ami olyan csodálatos volt a szörnyű incidens előtt. De még nem megy. Nem léptem még túl rajta, és attól félek, hogy talán sosem fogok tudni. Tudom nyálasan hangzik, de úgy érzem még soha senkihez nem kötöttem úgy, mint ő hozzá. Ő volt a lelkitársam, legjobb barátom és szerelmem is egyben. Néha, vagy mindig, a helyzettől függően, azt mondják meg kell tudnunk bocsátani annak a személynek, aki nekünk fontos, de én, akárhogy is szeretném, már nem tudom.
Tudom jól, hogy híres, és ezreivel zsengik körül a lányok, de ennek akkor sem szabadott volna megtörténie. Hiszen azt mondta szeret. Hányszor hangoztatta az elmúlt két év alatt ezt a bizonyos varázsszót, amely minden egyes nap melegséggel töltötte el a szívemet, amikor csak kiejtette, a maga aranyos, reketes hangján, és tökéletes ajkain. De hiszen ez a legnagyobb baj, ő annyira tökéletes volt. A két év alatt, a makacsságán kívül, semmilyen kifogásolható hibát nem véltem felfedezni rajta. Ő volt maga a tökéletesség, és tudom, hogy ezt még rajtam kívül több millió lány is így gondolja. Lehet, hogy csak én voltam a naív. Hiszen több éven át hittem, hogy én, és csakis én lehetek az egyetlen, aki Harrynek kell. Naív és ostoba voltam. Mostmár tudom, hogy soha sem lehetek egyetlen valakinek, hiszen nincs olyan, hogy egyetlen. Mindig akad valaki, ebben a hatalmas világban, aki jön, és egy pillanat alatt elveszi tőled azt, aki neked az egész világot jelenti.
Szeretlek. Hát ennyit érne? Két év csak úgy a kukába kerül? Vége, és én újra egy leszek a sok közül? Ennyi járt volna nekem a nagy Harry Stylesból? Talán ezzel is megkéne elégednem, más biztosan örülne, ha két évet ezzel a tökéletes fiúval tölthetne együtt. Csakhogy én nem vagyok más. Engem nem az érdekel, és nem is ez érdekelt soha, hogy ő sztár vagy, hogy a lányok első számű bálványa, nekem a szerelem számít, és a büszkeségem, amit csupán pár pillanat alatt a homokba dobtak, és még jól rá is tapostak, csakhogy biztosan fájjon. És ezt utálom! Utálom, hogy már nem tudok szabadulni ettől, hogy már nem tudok nem rá gondolni, és hogy még mindig magam előtt látom azt a szörnyű képet, amit attól félek, sohasem tudok majd kitörölni a fejemből.

Nagy mosollyal az arcomon néztem bele, az előttem, egymagasságban függő, tökörbe. Hihetetlen, hogy már lassan két éve vagyunk együtt Harryvel. Mióta ismerem, a barátaim állítása szerint, le sem lehet törölni a vigyort az arcomról. De hiszen ez nem meglepő. Hogy is ne mosolyognék, ha egy ilyen édes fiúval lehet együtt. Életem legszebb két éve volt, és bár az elején voltak kétségeim Harry hűsége felől, mégsem bántam meg, hogy engedtem a csábításnak, és Harry ellenálhatatlan lényének.
A lift megállt. Megvártam, míg kinyilt az ajtó, majd apró léptekkel indultam a keresett hely felé. Nem kellett sokáig keresgélnem, minden ajtón, egy műanyag tábla jelezte, hogy mit rejt az a terem.
Óvatosan beléptem, és szememmel egyből az ismerős fiút kezdtem el keresni. A sarokban ült, a hatalmas tükörrel szemben, egy gyönyörű lánnyal. Furcsa volt, mert csak ketten voltak. Úgy tudtam eddig, hogy a táncpróbákon mind az öt fiú ott szokott lenni. A lány közelebb csúszott Harryhez, amit nem tudtam hova tenni. Önkéntelenül előtört belőlem a féltékenység. Nem akartam szólni vagy megmozdulni, nehogy észrevegyenek, ugyanis ekkor már eldöntöttem, a kíváncsiságom segítségével, hogy végignézem az eseményeket, amíg észre nem vesznek. Pár percig halkan vihorásztak valamin, amikor egy apró pillanatban, nagy elkeseredettségemre és bánatomra, Harry elkezdett közelebb húzódni a lányhoz, aki mosolyra nyitva a száját megadta a végső löketet, és megcsókolta Harryt. Ekkor, ha akartam volna sem tudtam volna már megmozdulni, szívem gyors ütemre kezdett el verni, és elvesztve érzékeimet, és kontrolomat, a könnyeimmel küszködve, hangosan felkiáltottam.
Ijedten kapták felém a fejüket. Először Harryvel találkozott a tekintetem, aki amikor meglátott, és felfogta a helyzet komolyságát, egyből felpattant, és felém igyekezett. De ezt nem hagyhattam. Hogy merészel egyáltalán rám nézni ezek után? Hogy tehette ezt velem, és miért pont ő? Ő, akit a legjobban szerettem, és szeretek még mindig?
- Heily! - szólalt meg először kétségbeesetten, miközben egyre és egyre közeledett felém.
Gyors ütemben kezdtem el hátrálni előle, egészen ki a folyosóra, ahonnan már futva szaladtam ki az épületből. Harry végig követett, és kiabált valamit, de már nem értettem mit. Nem tudtam másra figyelni csak a végtelennek tűnő könnyeimnek, amik patakozva folytak végig kipirosodott arcomon. 
Egyből hazamentem. A szobámba beérve, az ágyamra ledobott hasztalan ruháim feküdtek, amiket még pár órával ezelőtt oly izgatottan próbálkattam. Lelkemben fegyülemlett a düh, és akkor eldöntöttem, hogy többet, soha az életben nem fogok senkinek sem bedölni. Nem vagyok valami játékszer, amivel játszani kéne. Büszke nő vagyok, akinek pillanatnyilag a büszkeségét a földbe tiporták, de meg van rá az esélye, hogy újra felépítse, és tovább élje az életét. Immár Harry nélkül.

Gondolataimból egy vad ajtódörömbölés ébresztett fel. Hálásan fordultam az ajtó másik felén álló személyre, hogy, ha egy kis időre is, de megszabadított a szörnyű emlékektől.
- Sarah - szólítottam meg barátnőmet, miután megpillantottam az ajtóban. - Hát te?
- Hát én? - nézett rám furcsálóan. - Már nem is örülsz nekem?
- Jaj dehogynem. Csak...meglepődtem - vallottam be.
- Hát én is Heily - lépett be a házba. - Nem gondoltam, hogy ilyen szörnyű állapotban vagy!
- Azért annyira nem vészes - mondtam sértődötten.
Igaz, hogy egy kicsit elhanyagoltam magam, és a tükört sem látogattam olyan sűrűn az utóbbi időkben, de azért nem nézhetek ki annyira ijesztően. Ez földi lehetetlenség. Gondolom.
- Haily, megnyugtatlak. Van nálad ijesztőbb is a házban - mondta, miközben szemeivel végig pásztázott a zsúfolt szobámon. - A szobád.
- Tudom, de pont ma akartam kitakarítani - néztem rá bíztatóan, de láthatóan ez a kijelentés nem nagyon hatotta meg őt.
Óvatos léptekkel átverekedte magát, a szoba közepén lustán heverő, ruhakupacon, majd a szekrányemhez lépett, és pár perc alatt egy egész ruhaösszeállítást nyújtott felém.
- Ezeket vedd fel! - adta ki az utasítást, amire én nem nagyon tudtam reagálni.
- Miért?
- Mert ebben nem jöhetsz este - mutatott végig rajtam.
- Én nem megyek sehova este - jelentettem ki ellenkezést nem tűrő hangon.
- Dehogynem. Pontban hét órakor, úgyhogy siess, mert csak másfél órád van.
- Nem, Sarah nem megyek.
- De Heily, jössz! Es most mielőtt ovodások módjára kezdenénk el vitatkozni, kérlek, menj be szépen abba a fürdőbe, fürödj le, tett magad rendbe, és gyere.
- Hova megyünk? - sóhajtottam, feladva azt az apró reményt, hogy Sarah legalább csak most az egyszer elhagyja az erőszakos, öntudatos énjét.
- Majd meglátod - felelt egyszerűen.
- Nem szeretem a meglepetéseket - morogtam sértődötten.
- Ebben nem lesz semmi meglepő. Na siess! - tolt, derekamnál fogva, türelmetlenül a velünk szembe levő fürdőhöz.

Dohos cigifüst járta át a termet, mindenhol már félig, vagy rosszabb esetben mérhetetlenül, részeg emberek dülöngéltek, a számukra tánclépésnek nevezett szertelen lépésekkel. Hirtelen egy matt részeg férfi lépett oda hozzám. Elcsukló hangjából csupán azt értettem meg nagy nehezen, hogy táncolni szeretne velem. Próbáltam udvarias lenni, így finoman közöltem vele, most nem szeretnék táncolni, de sajnos ő már túl részeg volt ahhoz, hogy ezt felfogja, így hamar átváltott erőszakosabb stílusba. Szerencsémre mellettem állt Sarah is, aki egy határozott mozdulattal ellökte mellőlünk a nem szivesen látott vendéget.
Már ekkor tudtam, hogy rossz ötlet volt eljönnöm otthonról. Már ekkor észhez kellett volna térnem, és hazamennem. De nem tettem, és ezt később meg is bántam.
Már lassan egy órája ülhettünk a zsúfolt bárban, mikor egy egész csapat fülsértő lánykiáltást véltem hallani. Nem kellett sokat várnom, máris megjelentek a szörnyű hangzavar forrásai. Csupán egy századmásodpercnyi idejig tartott az a pillanat, amikor megláttam őt, mégis teljesen kifordultam önmagamból. A szívem őrült tempóban kezdett el verni, az arcom kipirult, és minden végtagom egyszerre kezdett bizseregni. Olyan zavarban voltam, hogy azt sem tudtam merre nézzek. Hirtelen gyorsasággal fordultam el tőlük, majd szememmel egyből egy szabaduló helysiég felé kezdtem kutatni.
Már lassan három hónapja, hogy nem láttam, és, bár még magamnak sem mertem bevallani, nagyon hiányzott. Hiányzott a csókja, az édes szemei, érintései, az ellenálhatatlan mosolya, az egész lénye. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Egyszer találkoznom kell vele, de ha azt hittem, hogy felkészültem erre nagyot tévedtem.
- Ezt te rendezted? - néztem dühösen a mellettem álló barátnőmre, aki, bár válaszra nyitotta a száját, már nem tudott felelni.
- Heily - hallottam meg a hangját.
Lassan fordultam meg, próbáltam a lehető legközömbösebb arckifejezést magamra önteni, amit reményeim szerint meg is csináltam. Arcán mérhetetlenül nagy bűnbánat és fájdalom mutatkozott. Szemei beesettebbek voltak a kelleténél, és bár még mindig örülten sexi volt, valahogy mégis veszített az eddigi sármjából. Legbelül naívan reméltem, hogy ebben egy kicsit a szakításunk is közrejátszott, mivel amint ő is láthatta engem is nagyon megviselt.
- Heily, beszélhetnénk? - nézett rám könyörgően.
Hosszú csend következett. Nem szóltam semmit csak bámultam azokat a gyönyörű szemeit, amelyek még ebben a füsttel teli térben is csodásan csillogtak. Döntenem kellett, és bár már a legején is tudtam a választ, még szerettem volna húzni egy ideig az agyát.
- Sajnálom Harry, de én nem szeretnék most beszélni veled! - mondtam egyhangúan, majd neki hátatfordítva újra a bárpultat fürkésztem.
- Jól van, akkor mikor beszélhetünk?
- Öhm...soha - vetettem oda neki hanyagul, még mindig hátat fordítva.
- Kérlek Heily! Megkell beszélnünk - ült le mellém a bárpulthoz, és próbált közelebb férközni hozzám, de én nem hagytam, inkább egy székkel arrább költöztem.
- Nem kell semmit sem megbeszélnünk!
- De igen! Rengeteg mindent megkell beszélnünk - makacskodott, és újra megkereste a mellettem levő széket, amire ráülhet.
- Ugyan mit? Hogy hányszor és hogy csináltátok azzal a lánnyal? Nem, sajnálom Harry, de nem vagyok kíváncsi rátok - vágtam dühösen a fejéhez első gondolataimat.
- Egyszer, csak akkor történt meg. Esküszöm.
- Nem érdekel.
- Azelőtt még egymáshoz sem értünk.
- Hurrá.
- Akkor is hiba volt, de esküszöm, hogy akkor először és utoljára történt meg. És nagyon nagy hiba volt, tudom. De nagyon sajnálom. Rettentően!
- Nagyszerű Harry, remek! - mondtam gúnyosan mélyen a szemébe nézve. - Mit vársz mondd? Járjak örömtáncot örömömben? Vagy esetleg vegyek neked egy bocsánatkérő ajándékot, hogy mertem megszólalni, és megvádolni téged?
- Tudom, hogy dühös vagy, de...
- Dühös?! - keltem ki magamból. - Harry, te megaláztál, érted? Úgy árultál el, ahogy csak lehetett, és még azt várod, hogy bocsássak meg? Szerintem neked tényleg elvette az a lány az eszedet, mert teljesen hülye lettél Harry! Egy nagy barom! - ordítottam, immár felállva, majd idegesen, amilyen gyorsan csak lehetett kitrappogtam a bárból, és taxit fogva, hazafelé vettem az irányt.
Tudtam, hogy egy kicsit durva voltam vele, de muszáj volt kiadnom magamból az elmúlt három hónap alatt felgyülemlett dühöt és gondolatokat, amik nap, mint nap megemésztettek.
Alighogy becsaptam magam után a szobám ajtaját, dörömbölést hallottam odalentről. Kíváncsiságom hajtott, hogy lemenjek, és megnézzem, de az eszem jól tudta, hogy ki lehet az, és erősen tiltakozott, hogy megtegyem azt a lépést. A szakításunk elején még rendszeresen tette ezt Harry. Ide jött a házam elé, és dörömbölt, vagy jobb esetben csendben várta, míg előkerülök. De egy idő után, miután nem reagáltam a váratlan látogatásaira, alább hagyott, és nem keresett többett. Gondolom megunta. Ahogy engem is, amikor egy másik lánnyal csókolózott, mert az biztos, hogy akkor nem én jártam a fejében.
Végül lementem a földszintre, ahol beigazolódott a tippem. Harry állt, oly reménytelenül és szomorúan az ajtóm előtt, hogy egy kicsit, akaratomon kívül, megesett rajta a szívem. De nem engedhettem be. Ez az én házam, és semmi keresni valója nincs itt árulónak. Még ha az az áruló a világ legcukibb és legszexibb fiúja is.
A konyhába mentem, ahonnan egy gyors vacsora után a szobám felé vettem az irányt, és lefeküdtem aludni. A túlzott fáradságom, ami egész este kerülgetett, most hamar álomba szenderített. Nem gondoltam sem Harryre, sem a holnapra, semmire.

Két nap telt el mióta Harry utoljára felbukkant az ajtóm előtt, azóta semmit sem hallottam róla. Megunta és lemondott rólam - gondoltam. Szerettem volna azt hinni, hogy egy kicsit többet jelentettem neki, és igazából még nem adta fel a próbálkozásait, hogy megbocsássak neki, de ismerem Harryt. Tudtam, hogy milyen a lányokkal, és már azzal túllépte a kereteit, hogy ennyiszer, kitartóan, az ajtómnál állt, aminek legbelül nagyon örültem, mert ez azt jelentette, hogy megbánta a tettét.
A szobámban, a puha ágyamban feküdtem, kezemben a The Divergent című könyvel, mikor hangos koppanást hallottam az ablakomnak nekicsapódni. Ijedten pattantam fel, hogy kiderítsem a zaj okát. Óvatosan kinyítottam az ablakomat, és még bátortalanabbul kihajoltam rajta.
- Heily! - hallottam meg egy ismerős hangot, mire arrafelé fordítottam a fejemet.
Nagy meglepetésemre egy egész csapat állt a kis udvarom közepén, ami most, mint valami filmben mindenféle virágokkal volt diszítve, azon belül is egy nagy szívecskét formázva. Liam egy zongora mögött ült, amit fogalmam sincs, hogy hoztak ide, ilyen halkan és észrevétlenül, Niall és Louis egy-egy gitárral a kezükben, és pont az ablakom alatt, szép fekete fehér szmokingban, Harry állt, kezében egy fehér rózsával. Amikor randiztunk mindig fehér rózsát hozott nekem, mert egyszer még a legelején megelmítettem neki, hogy én nem szeretem a vöröset, mert az túl közönséges és hétköznapi.
Annyira meglepett ez a titkos, de ugyanakkor romantikus meglepetés, hogy beszélni is elfelejtettem, csak bámultam lefelé, a virágokat, a fiúkat, és persze Harry mindig gyönyörű szemeit. A fiúk úgy tűnt nem is várták, hogy beszéljek, Liam hirtelen megszólaltatta a zongorát, majd őt követte Niall és Louis a gitárral. Már az első hangjegynél felismertem egyik kedvenc előadóm egyik számát, amit csak Harry beleborzongó hangja tett igazán tökéletessé.

The reason why I stand 
The answer lies in you 
You hung to make me strong 
Though my praise was few 
When I fall and bring your name down 

But I have found in you 
A heart that pleads forgiveness 
Replacing all these thoughts 
Of painful memories 
But I know 
That your response will always be 

Olyan melengetően, minden érzését belevíve énekelte a dalt, hogy meghatódtam. Gyönyörű volt a dal és a szövege is. Könnyeimet, ha akartam volna sem tudtam volna visszatartani.

I'll take you back always 
And even when your fight is over now 
Even when your fight is over now 
I'll take you back always 
And even when the pain is coming through 
Even when the pain is coming through 
I'll take you back 

You satisfy this cry 
Of what I'm looking for 
And I take all I can 
And lay it down 
Before the throne of endless grace, now 
That radiates what's true 

I'm in the only place 
That erases all these faults 
That have overtaken me 
But I know 
That your response will always be 

I can only speak 
With a grateful heart 
As I'm pierced by this gift 
Of your love 

I will always bring an offering 
I can never thank you enough 

Even when my fight is over now 
Even when my fight is over now 

You'll take me back always 

Even when my pain is coming through 
Even when my pain is coming through 

You'll take me back

Mikor befejeződött az utolsó sor is Harry megállt, és félve, de kíváncsian pillantott fel rám. Amikor látta elérzékenyült arcomat, felbátrodott, és a ház falán található tűzlépcsőhöz hasonlító boltozaton kezdett el mászni. Szerencséje volt, hogy nem volt magasan az ablakom, mert szegénykém elég ügyetlenül és szeleburdin lépkedett fel rajta.
Mikor felért lassan a szemembe nézett, közelebb jött, és bűnbánó hangnemben ennyit mondott:
- Sajnálom.
- Tudom - nyögtem ki, ami eszembe jutott.
- És szeretlek. Nagyon szeretlek Haily, kérlek bocsáss meg nekem - lépett még közelebb hozzám. Már alig öt centi lehetett ajkaink között.
Nem szóltam semmit. Nem tudtam. Ha megbocsátok meg van a kockázat arra, hogy újra csalódok. Ha pedig nem bocsátok meg, lehet, hogy életem végéig fogom bánni, és nem lesz többé még egy ilyen tökéletes fiú, akit ennyire szeretnék. Pár percig csak bámultam szemeit, ajkait, elgondolkozva, álltam előtte. Harry egyre szomorúbb lett, arcára olyan gyötrelmes csalódottság ült ki, amiből egyből tudtam, hogy mit kell tennem.
Ajkaimat óvatosan ráillesztettem övéire, és minden érzésemet, gondolataimat belevíve csókoltam. Harry eleinte, a nagy meglepődéstől, nem tudott reagálni cselekedetemre, de később, mikor észbe kapott, olyan szenvedélyesen csókolt, mint még soha. Órákig tűnő pillanatot végül a levegőhiány szakította félbe, így kapva az alkalmon, most végre én is megszólalhattam.
- Én is szeretlek Harry! - mondtam ki halkan, alig hallhatóan, de ő boldog mosolyából itélve jól megértette, és újra lecsapott immár vértől duzzadt ajkaimra, miközben kezeit a testem különböző pontjain járatta. Érintései ugyanolyan érzést váltott ki belőlem, mint az első alkalommal. Bizsergést, izgalmat és gyönyört.
A szenvedély mindkettőnket átjárta, mindenben a másik kívánságára akartunk tenni, önfeledt, romantikus pillanatokat szerezni.

Néha megéri a másik miatt lemondani bizonyos dolgokról, és kockáztatni, ha jól végződik, ha rosszul, mert már hányszor hallottuk azt a bizonyos kijelentést. Egy életünk van. És hogy is tudnánk ezt az egy esélyünket jobban kihasználni, mint kockázatokkal és áldozatokkal.


Sziasztok! :)

Itt lenne az első személyes novellám, amelyet Eszter kérésére írtam. Próbáltam valami érdekeset hozni, de a végére már nem voltam teljesen biztos benne, hogy ez sikerült is. De azért nagyon remélem tetszeni fog nektek, főleg neked Eszter. :)

Xx Evaa


Egy apró esőcsepp csapódott nagy sebességgel az egyik - a faluban talán a legelhagyatottabb - fakuckó ablakának. Még körülnézni sem volt ideje, már látta, hogy valami nincs rendben. Búsan folyt tovább, egészen az ablakot szegélyező kemény fapárkányra, ahonnan egy-két pillanat múlva észrevétlenül eltűnt.
A szobában két fiatal ücsörgött, szótlanul, mint egy fűszál a meleg nyári napokon. Talán ők sem tudták miért ülnek ott, talán csak vártak valamire. Valami elérhetetlen csodára, amiben csak a gyerekek hisznek, oly kapzsin és reménytelenül, mint az árva esőcsepp a boldogságra. Mert az ők helyzetük már bizony a reményvesztettség határát súrolta. Csupán egy mondat tartotta bennük a lelket, ami ugyan két szóból áll mégis a világot jelentette e két gyermek számára. A reménytelenül felhőtlen világot. "Nemsokára jövök!" Ez lenne az? Ez az elfuserált, megfontolatlan kijelentés vetne véget mindennek? De hiszen emlékeztek rá. Mindig is tudták, hogy mit kell cselekedniük, és kiben kell megbízniuk. Tudták, hogy minden jól fog alakulni, hiszen megígérte nekik, és ha ezt tette így is fog történni. Mint mindig. 
Egy buta, homályos gondolat ötlött fel bennük, szinte már egyszerre. Tudták, biztosan érezték már ők is. Valami nagyon nincs rendben. Valami megváltozott ettől a perctől, és lehet, hogy teljesen felforgatja az egész életüket. De hiszen ez lehetetlen. Biztosan eltévedt. - gondolta a lány oly nagy meggyőződéssel, hogy már szinte ő maga is elhitte. - Már négy órája...

Lilly zihálva, könnyes szemmel riadt fel az éjszaka közepén, és rémülten pillantott a vele szemben fekvő öccsére, aki látszólag mélyen, a legnagyobb nyugodtságban aludta álmát. Ez egy kicsit megnyugtatta, örült, hogy legalább egyikük nyugodt e gyászos napon.
Zajtalanul, hogy öccsét fel ne ébressze - bár ennek kevés az esélye - hajtotta le fejét a puha, halvány kék párnájára, és álmodozva  bámult ki a nagy semmiségbe, a hatalmas ablakon keresztül.
Esett. - állapította meg. Már megint esett, mint már oly sokszor ebben az időszakban. De ez most valahogy mégis más volt. Ez a nap mindig más. Már pontosan tíz éve aznnak, hogy bekövetkezett az a végzetes nap, amit azóta sem tudtak, és biztosan nem is fognak elfelejteni. Oly mélyrehatóan és tisztán az emlékezetükbe vésődött, hogy azt lehetetlen onnan csak úgy eltüntetni. Lilly akkor még tíz, míg öccse csupán hat éves volt. Nem tudták elképzelni mi történhetett velük, bár már sok ilyen történetet és filmet láttak, mégis akkor olyan riadtnak és főképp elveszettnek érezték magukat, mint még senki. És milyen jogosan.
Az apukájuk már három éve meghalt egy munkai balesetben, és nem akarták az egyetlen, még élő családtagukat is ily módon elveszíteni. De sajnos a sors másként gondolta, és könyörtelenül megszegte ezt az apró kívánságukat is...
Lilly tudta jól, hogy most jó helyen vannak, talán a lehető legjobbon, viszont minden egyes évben ez a nap volt az a pillanat, amikor olyan mérhetetlenül elveszettnek és szomorúnak érezte magát, mint még soha. Nem szeretett visszagondolni arra a napra, viszont ezt sem tudta elkerülni egyszer sem, ahogy most sem. Ahogy kinézett a még sötét tájra villámsebesen érték utol a rosszabbnál rosszabb pillanatok, és lepték el fekete ködfelhőként elméjét az irtózatos érzések és képek - amiket nap, mint nap lát a szeme előtt - arról az estéről.

Két egyenruhás férfi lépkedett be lassan az előtérbe. A zárat feltörve hagyták, mivel nem volt idejük most azzal foglalkozniuk. Már nagyon kicsi gyerekkoruk óta megvoltak tanítva, hogy idegeneket nem szabad beengedni, és ez mellett ki is álltak a fiatalok. Még ezen az estén is, nem törődve azzal, hogy ezzel az egyenruhások dolgait nehezítik meg. Miért érdekelte volna őket ez? Hiszen ők csak az anyukájukat várták haza, nem ezeket a fura férfiakat, akiket még melléje soha élletükben nem láttak. 
A fiú megijedt, mikor meglátta a két idegent, ellenben a lánnyal, aki már valahol mélyen számított rájuk, csak nem akarta elhinni, hogy valóban találkozik velük. Pontosan az anyukájuk távozása után őt óra múlva érkeztek a kedvesnek tűnő egyenruhások, akik pár vigasztaló szó után egyből elvitték őket egy eddig még sosem látott helyre, azon belül is egy hatalmas házba, ahol rengeteg velük egykorú vagy jóval kisebb fiatal lakott. A lány jól tudta mi ez a hely, neki már volt annyi tudása, hogy rájöjönn erre, az öccse azonban csak találgatni tudott. Az árvaház valóban hatalmas volt, egy kivülállónak felért volna egy három csillagos szállódával - mivel az udvar több hektár területen terült el, így több játszótér, kert és még apró medence is volt rajta -, viszont egy gyerek, aki ott élt nap, mint nap másképpen látta. Neki a reménytelenség, elveszettség, és legfőképpen az árvaság jutott róla eszébe. 
A két fiatal félt. Félt, mivel nem tudták, hogy mi vár rájuk, ki fog velük törődni, és lehetséges lesz-e, hogy még ugyanolyan életet élhessenek, mint a többi gyerek.

- Lilly! - szólongatta már egy jó ideje Adam, a lány öccse. - Ideje lenne felkelned. Máris késésben vagyunk miattad - hányta a szemére sértődötten a fiú.
Lilly lassan nyitotta ki a szemét. Már világos volt. Idő kellett ahhoz, míg megszokja szeme a hirtelen vakító fényt, ami az ablakon keresztül pont az ő szemébe sütött be.
- Te sirtál? - nézett rá érdeklődve az öccse. - Vörös a szemed.
A lány hirtelen a mellette függő tükörbe nézett, hogy saját maga is igazolni tudja a hallottakat. És igen. Az arca az este óta teljesen megváltozott. Nyúzott, fáradt volt, a haja kócosan állt össze-vissza, és a szemei pirosan duzzadtak az arcán. Nem tudta elképzelni, hogy mikor sírhatott, talán álmában? Hiszen ő nem szokott, és nem is vette észre.
- Lilly, mondd jól vagy? - kérdezte aggodó hangnemben a fiú.
- Persze - felelte magabiztosan a lány, vagyis remélte, hogy az volt. - Még öt perc, rendbe teszem magam a fürdőben, és mehetünk is - pattant fel az ágyából, majd gyorsan besietett a  szoba melletti helyiségbe.

- Ez nem hiszem el! Láttad, hogy megelőzte?! - ujjongott Adam, mint egy kisgyerek.
- Persze, hogy megelőzte,  most cseréltek neki kerekeket. Gyorsabb - állapította meg Lilly hangosabban a kelleténél, mivel ezzel kivívta, hogy testvére vitába szálljon vele.
- Anélkül is gyorsabb. Hiszen ő a legjobb!
- Ha te mondod... - hagyta alább a vitát Lilly.
Adam már gyerekkora óta rajong a Forma-1-ért, azon belül is Kimi Raikkönen-ért, akinek a lehető összes versenyét megnézte már. Igaz a nagy rajongása ehhez a sport felé legfőképpen a nevelő apukájához köthető, akivel mindig együtt nézte a tévében. És most végre először élőben is láthatja nagy kedvencét.
- Muszáj találkoznom vele! - pattant fel hirtelen az eddigi ülőhelyéről Adam. - Menjünk le! - mutatott az egyre csak növekvő tömegre a porond előtt, majd válaszra sem várva lesietett.
Lilly, bár nem szeretett nagy tömegben közlekedni, azért követte testvérét a sokkoló emberáradat felé. Majdnem egy fél órába telt, míg egyáltalán csak látóhatárba értek, és homályos alakként kivették a három dobogós pilótát. A legmagasabb fokon egy kék ruhás, szőkés hajú fiatal férfi állt, mellette egy ugyanolyan ruházatú, idősebb alak, míg a legalsó pódiumon, harmadikként - Adam nagy örömére - Kimi Raikkönen.
A himnuszok, interjúk és egyéb rituálék után a pilóták levonultak az emelvényről, mire a nagy emberáradat is szertefoszlani látszott. A többségük a kedvenc pilótájuk boxa felé igyekezett, hogy autogrammot kérjen vagy csak egy pillanatra közelebbről is megpillantsa őket. Adamot is elsodorta ez az áradat, még azelőtt, hogy Lilly észrevette volna.
- Majd csak hazatalál - gondolta magában Lilly, majd elindult a zsúfoltságot elkerülve, a tömeggel ellentétes irányba.
Még sosem voltak ekkora rendezvényen. Igaz már lassan több, mint hat éve éltek a nevelőszüleiknél, mégsem sikerült ekkora áldozatot meghozniuk, mivel ők sem tartoztak a társadalom legggazdagabbik felébe.
A két fiatalnak az elején még szokatlan volt, hogy új szülőket kaptak, viszont a vártnál jóval hamarabb azonosultak a helyzettel, ami bemondható annak is, hogy az új szüleik kezdettől fogva, mint saját gyermekükként szerették, és bántak velük. Minden tőlük telhetőt megadtak nekik, szinte semmiből nem szenvedtek hiányt. Tény, hogy nem a legdivatosabb ruhákba jártak, és nem a legmodernebb és legdrágább játékokat kapták, de ők mégis boldogabbak voltak, mint a nevelőotthonban, ahol mindenük megvolt.
Lilly már hozzávetőleg húsz perce járhatott körbe-körbe, mikor belátta, eltévedt. Nem tudta hol van, az öccse nem akarta felvenni a telefont, és fogalma sem volt, hogy egyáltalán merre mehet, hogy találkozzon valakivel, aki kitudja vezetni innen. Eleinte úgy gondolta, ha egy utat követ végig, visszatalál a kijárathoz, vagy legalább egy ismerősebb helyhez, ám ez hamar kiderült, hogy rossz ötlet volt, mivel itt semmi sem megbízható, itt sosem tudhatod, hogy egy s más utak hova vezetnek. Az az egyetlen megoldás, ha követed a tömeget, amit már sajnos Lilly jócskán elhagyott. Ahogy a pályát is. Valami parkolóhoz hasonló helyhez közeledett, amiben szebbnél szebb kocsik sorakoztak. Lilly tudta, hogy ez az egyetlen eséje, ha nem akar még órákon át bolyongani. Meg kell várnia valakit, aki majd útbaigazítja őt. Ez az elhatározás jónak tűnt, viszont még ez sem ment zökkenőmentesen. Kerek egy órát kellett várnia, mire valaki arrafele tévedt. Egy laza öltözetű fiatal férfi közeledett a parkoló felé. Fején egy fekete szemüveggel, aminek nagyon nem értette a lényegét Lilly, mivel egyáltalán nem sütött a nap, sőt már egészen borús volt az idő, ami itt Angliában egyáltalán nem volt szokatlan.
A fiatalt két sötétkabátú, nagydarab ember követte és egy fiatal nő, kezében mappákkal, miközben nagy beleéléssel magyarázott valamit a férfinak. Ahogy egyre közeledett, annál jobban lett ismerősebb a szemüveges ifjú Lillynek. Tudta már, hogy látta valahol, de hogy hol azt csak akkor tudta megállapítani, amikor levette szemüvegét a fejéről, és a csillogóan kék szemeivel egy pillanatra Lillyre nézett.
Egy pilóta - állapította meg Lilly. Méghozzá az, aki elsőként ért célba, és a pódiumon is a legfelül állhatott. A nevét nem tudta, viszont azt már hamarabb is leszögezte magában, hogy jóképű férfi. Arcát apró borosták borították, haja pedig lezseren, egy-egy szál össze vissza kocolódva hullott le homlokába és arcára.
A férfi halkan odasúgott valamit a két nagydarab férfinek, mire azok elindultak az egyik, hatalmas fekete autó felé, míg a másik nő egy halvány mosollyal köszöntötte Lillyt, majd megfordult, és a másik irányba indult el. A fiatal pilóta pedig vészesen közeledett Lilly felé, aki ennek hatására teljesen zavarba jött. Arca elvörösödött, kezei izzadni kezdtek és valahonnan azt a késztetést kapta, hogy most kezdje szemlélni a gyönyörű tájat - mivel az elmúlt egy órában nem volt elég ideje rá -, most nézzen akármerre, csak még véletlenül se az ifjú szemébe. Ő sem tudta miért viselkedik így, eddig még sosem tapasztalt ilyensfajta irányíthatatlan viselkedést maga felé. Mindig pontosan tudta, hogy mit és hogyan kell cselekednie, mindig pontosan kordában tudta tartani magát, ám most, mintha valaki más bőrébe bújt volna, mintha a teste saját életre kelt volna, és nem engedné, hogy azt tegyen a lány, amit akar.
- Segíthetek? - szólította meg kedvesen, de ugyanakkor teli kiváncsisággal, az idegen.
- Öhm...igen. Jó lenne - válaszolta Lilly még mindig zavartan. - Eltévedtem.
- Értem. Nos, igaz én nem vagyok idevalósi - Lilly fejbe tudta volna verni magát. Ő lakik itt, és eltéved. Ez egyenesen abszurdnak tűnik. A lány erősen kezdte azt érezni, hogy a fiú nem hisz neki vagy csak bolondnak tartja. -, de ha megmondod hova szeretnél menni, a sofőröm biztos tud segíteni neked.
- Nem kell. Vagyis az öcsém...már biztosan végzett...de azért...köszönöm - hadarta a lány, ami először eszébe jutott, majd megfordult és próbált a lehető leggyorsabban elmenekülni ebből a kínos és abszurd helyzetből.
-Hé, várj egy kicsit! - kapott a lány karja után a férfi. - Jól vagy? - kérdezte komolyan, mire a lány eltudta volna nevetni magát. Igen, ennél kínosabban már nem is érezhetné magát. Vagy mégis? Talán, ha bohóc ruhában, meg egy hatalmas piros golyóval az orrán találkoztak volna, akkor talán. De akkor sem biztos, hogy a fiú jobban kételkedett volna a lány ép elméjéről, mint most.
- Igen, köszönöm. Nagyszerűen vagyok - nyugtatta meg a fiút. - És az agyammal sincs semmi baj, ha arra gondolsz - csúszott ki Lilly száján ez a kijelentés, mire az ifjú elnevette magát.
- Nem, nem arra gondoltam - mosolyodott el. - Csak nagyon ijedtnek tűnsz.
- Hát...az is vagyok - vallotta be Lilly. - Már egy órája itt bóklászok.
- Huha. Le a kalappal. Nem sokan tudják kijátszani a biztonságiakat.
- Ja, hát...én nem is találkoztam velük... - mondta Lilly, mire az idegen ismét elnevette magát. Lilly nem akarta kimutatni, de egy kicsit zavarta, hogy a fiú enyire szórakozik rajta.
- Akkor te egy szerencsés lány vagy - fejezte be végre a nevetést a fiú. - És honnan jöttél. Emlékszel?
- Onnan - mutatott az emlitett helyre Lilly.
- Oké. Gyere elkisérlek - indult volna el a férfi, de a lány nem akarta engedni.
- Ugyanmár nem kell miattam fáradozz. Biztos van jobb dolgod is.
- Hidd el nincs olyan messze, mint ahogy gondolod. És amúgy is ott hagytam valamit - indult el újból a pilóta.
- Jól van. Akkor csináljunk bolondot magunkból - suttogta magában Lilly, miközben követte a férfit.
Lassan lépkedtek, két sötét felhő kiséretében, a centiméternyi pontosságú halványzöld pázsiton, várva, hogy valaki megtörje végre a csendet. Lillynek, mint már a legelején megfogadta, esze ágában sem volt megszólalni, így ez a szívélyes feladat a pilótára várt.
- Először jársz ilyen versenyre? - kérdezte kiváncsian a pilóta.
- Ilyenre és másra is - válaszolta már egy kicsit bátrabban a lány.
- És tetszett?
- Igen, végül is biztos érdekes lehet olyan kocsiban ülni.
- Igen, az - felelte a fiú. - Főleg a sebesség és a versenyzés miatt.
- Te már csak tudod - mosolyodott el halványan Lilly. - Láttam, hogy te nyertél.
- Tényleg, láttad? - mosolygott a pilóta pajzánul Lillyre. - Azt hittem valahol barangoltál.
- Hát...közben volt szerencsém ezt még megpillantani - somolygott a lány. Már nem zavarta, hogy a férfi rajta szórakozik, inkább beállt a játékba, és próbálta nem kínos helyzetbe hozni magát.
- Remélem akkor még valahol a közelben jártál.
- Nem szabadott. Tudod, sok a nagydarab, ijesztő pandúr arrafelé.
- Pandúr? - nevetett fel a pilóta. - Szerintem simán elkerülted volna őket.
- Háát...így visszagondolva nem is olyan....lehetetlen.
- Neked biztosan nem - somolygott észveszejtően a lányra, aki erre, önakaratán kívül, újra elvörösödött.
- Nem tudom mit gondolsz rólam, de elkell keserítselek, mert...tudod...én nem vagyok szuperhős vagy mi - motyogta a lány az ég felé fordulva, hogy ezzel is leplezze zavarát.
- Pedig annak tűnsz - mondta hanyagul a pilóta, aki mire a lány elkapta volna tekintetét, már csak előre, a végtelen horizontnak tűnő útra figyelt. - És te mivel foglalkozol? - szólalt meg nem sokkal később.
- Még semmivel. Csak tanulok.
- És mivel fogsz foglalkozni, ha befejezted a tanulást?
- Reményeim szerint az írással.
- Újságíró leszel? - nézett Lillyre szórakozottan.
- Olyan hihetetlen?
- Nem. Csak nem gondoltam, hogy ellenségek leszünk.
- Ellenségek? - nézett a fiúra érthetetlenül.
- Hát, tudod milyenek a sajtósok - sóhajtott fel a fiú.
- Idegesítőek?
- Inkább túlságosan kíváncsiak.
- Szóval nem kedveled őket.
- Hát nem a szívem csücskei az biztos.
- Jó, háát...megnyugodhatsz, mert én nem ilyesféle írással szeretnék foglalkozni.
- Akkor? - nézett kiváncsian a pilóta.
- Hát rendes írással, tudod könyv meg ilyenek.
- És milyen könyveket fogsz írni? - kiváncsoskodott tovább a férfi.
- Még nem tudom, de az biztos, hogy a tapasztalataimból.
- Értem. Szóval kalandregényeket - bolintott a férfi.
- Hogy?
- Szereted a kalandokat nem?
- Nem, nem igazán. De attól még nem tudom elkerülni őket.
- Ez még a jobbik eset - mosolyodott el a férfi.
A pilótának igaza volt, valóban nem volt messze a kiút. Röpke negyed óra alatt el is érték a boxokat, ahonnan a lány már, ha segítséggel is de ki tudott jutni.
- Innen hazatalálsz? - mosolygott a pilóta az ő különlegesen imádnivaló mosolyával Lillyre.
- Remélem - nevetett fel most először a lány. - Hát akkor...szia. És sok sikert - motyogta a lány zavarában, majd hirtelen megfordult, és elindult az ismerős úton, hazafelé.
- Hé! Várj! - futott a fiú utána, majd mikor utolérte a lány elé árt, és karját felé nyújtva újra megszólalt. - Elfelejtettem bemutatkozni. Sebastian Vettel.
Lilly halványan elmosolyodott, majd bátortalanul ugyan, de megfogta a pilóta felé nyújtott kezét.
- Lilly - mondta a lány a szerinte bőven elég információt, majd egy gyors mosoly után eltűnt a szürkülödő horizonton.

KÉT ÉVVEL KÉSŐBB

Egy magas, komoly, jókiállású nő ült Lillyvel szemben már több mint egy órája, és úgy tűnt szándékait a legnagyobb magabiztosságával sem tudta eltakarni. Körülbelül két perce állhatot be a kínos csend, ami alatt Lilly minden egyes apró részletet átgondolt, és alaposan eltervezett, hogy végre dönteni tudjon. Lilly jól tudta, hogy ekkora lehetőséget kár lenne kihagynia, hiszen ez neki talán az egyetlen ilyen könnyen szerzett és nagyszerű lehetőség lesz az egész életében, és ha ezt kihagyja, talán elvágja a nagy sikerét, az egyetlen sikerét az életében. Mégsem ment. Nem tudott dönteni. Belül minden egyes porcikája vágyott erre a munkára, az esze is ezt diktálta, de a szíve mégsem engedte. Még sosem vált el az egyetlen élő rokonától, az öccsétől. Még sosem volt távol akár két napnál tovább. De ha ezt a munkát elvállalja több hónapokot kell külön tölteniük, ami nem biztos, hogy jóra vezetne. Mindig is tudta, hogy elfog érkezni ez a pillanat, hiszen mindenkinek elérkezik. Mindenki egyszer kirepül a családi fészekből. Van, aki hamarabb, van aki később, de mindenképpen izgalommal és kiváncsisággal teli. Lilly is kíváncsi volt. Tudni akarta milyen az élet valahol máshol, egy teljesen más országban vagy földrészen akár. De ugyanakkor félt. Félt az újabb csalódásoktól, amik nagy valószínüséggel őt sem kerülik, majd el.
- Nos? - nézett Lillyre a nő a nagy, gidülledt szemeivel. - Mit gondol, elfogadja?
- Kaphatnék gondolkozási időt? - kérdezte Lilly.
- Már kapott - felelte szárazon a nő.
- Talán egy kicsivel többet.
- Jól van. Figyeljen ide - sóhajtott fel a nő. - Mivel sokan önt ajánlották, benne vagyok egy alkuban.
- Alkuban? - kérdezte tartozkodóan Lilly.
- Igen. Eljön két hónapra gyakornokként. Ha tetszik önnek is, nekik is ahogyan dolgozik megkötjük a szerződést. Ha nem...akkor nem. Megfelel? - nézett olyan fenyegető szemmekkel a nő, hogy Lilly, ha akart se tudott volna nemet mondani rá.

- Ausztrália! Melbourne! Itt vagyok! - ujjongott a lány, mikor sok várakozás után végre leszállhatott az utasszállító repülőgépről.
Még eddigi élete során sosem volt repülőtéren, de amint azt már előtte megtanulta, a tömeget követve mindig eljut oda, ahova szeretne, így alig öt perc alatt megkapta böröndjeit, és a neki hívott sofőrt autóval együtt.
- Ejjha! - ült be Lilly a méregdrága, fekete kocsiba. - Ez gyönyörű.
- Igen, az - szólt vissza előről a sofőr hangjában némi elégedettséggel.
- És hová is megyünk? - kérdezte kiváncsiskodva Lilly.
- A szállodájához - felelte a sofőr.
- És messze van?
- Nem annyira.
- Akkor megtenné, hogy kerül? Gyönyörű ez a város - nézett ki ámuldozva Lilly az autó besötétített ablakán. 
- Persze - válaszolta a sofőr halvány mosollyal az arcán.

Alig egy óra múlva Lilly egy hatalmas, aranyozott, óriás kőoszlopokkal diszített szálloda bejáratánál találta magát néhány nagy ember társaságában. Lillynek - mint már ő maga is megszokhatta - új volt ez a helyzet. Zavarban volt a sok jófésült, gazdag ember előtt, pedig nem kellett érintkeznie velük, csupán egy térben lennie pár órán át, amíg Sarah - a Red Bull egyik mérnőke - meg nem érkezett, hogy körbevezesse, és bemutathassa a leendő munkahelyét. 
- Lilly Hoechlin? - szólalt meg hirtelen, fél óra várakozás után, valaki Lilly háta mögül.
- Öhm...igen. Én vagyok - nézett Lilly zavartan a magas nő szemébe, aki látványosan tetőtől talpig végigmérte őt, majd önzetlenül rámosolyodott.
- Örvendek. Sarah Doyle vagyok, én foglak körbevezetni. És ha lehet tegeződjünk - mondta Sarah kedves és barátságos hangon. - Szerintem először pakolj le a szobádban, majd kezdhetjük is.
- Jól van - felelte alázatosan Lilly, miközben követte a már lift fele tartó nőt.
- Ez..ez... - habogta a lány, mikor felértek a neki kiszabott szobába.
- Tetszik? - kérdezte gépiesen a nő.
- Ez egy kérdés volt? - Sarah azt sem tudta hová nézzen annyi minden volt abban a hatalmas szobában. Az ajtóval szemben egy három részből álló, diszített párkányú ablak állt, mellette egy kis üvegasztal, a sarokban pedig egy óriási - Lilly szerint - kétszemélyes franciaágy habos babos halvány narancs lepedőkkel és párnákkal.
- Jól van - mosolyodott el Sarah, majd elindult a szoba jobboldalán található ajtó felé. - Itt van a gardróbod. Ha bepakoltál gyere le a hallba, és indulunk a pályára. Oké?
- Oké - sóhajtott fel izgatottan Lilly, miközben már indult is az említett helyiség felé, hogy minél hamarabb nekikezzen a munkának.

- És ez itt a munkások műhelye. Itt dolgoznak, ha valamit sürgősen, kevés idő alatt kell rendbe hozniuk - magyarázott Sarah nagy beleéléssel. - Azt hiszem ennyi lenne. Van valami kérdésed? - fordul hirtelen Lilly felé.
- Azt hiszem...van. Én mit is kell csináljak? - tette fel Lilly a legfontosabb kérdést.
- Ja igen, az most jön. Erre - indult el egy eddig ismeretlen ajtó felé Sarah. - Röviden az lesz a feladatod, hogy a rád szabott pilótának beosztod az idejét. Eldöntöd, hogy mikor megy fotózásra, különböző rendezvényekre,és mikor és kinek ad interjúkat. De gondolom ezt már elmondták neked - nézett várakozóan Lillyre.
- Igen.
- Nos itt van az irodád - lépett be az említett helyre Sarah. - Itt a számítogéped és minden más, amire szükséged lesz. Ha valamire még szükséged van vagy esetleg kérdésed lenne itt ez a...kütyü - mutatott fel egy adóvevőhöz hasonló tárgyat. - Csak beszélj bele, és máris jön valaki.
- Rendben - bolintott Lilly.- És most! - terült szét hirtelen Sarah arcán egy gigantikus vigyor. - Bemutatlak a pilótádnak! - indult el kifelé az ajtón olyan iramban, hogy Lilly alig birta követni őt. - Feltéve ha ideért végre - motyogta halkan, épp annyira, hogy Lilly még meghallja.
Átrobogtak egy hosszú folyosón, hat kis termen - mely mindegyike tele volt zsufolásig mindenféle műszerrel vagy alkatrésszel -, és összefutottak legalább ötven egyenruhás emberrel, mire végre odaértek a pilotáknak kiszabott pihenő helyiséghez. Sarah ment be először minden kopogás vagy egyéb elővigyázzatosság nélkül nyitott be a helyiségbe, majd pár másodperc múlva már Lilly is követhette őt.
A szoba egyáltalán nem volt nagy, csupán pár bútort lehetett látni benne. Egy íróasztal és mögötte egy karosszék a szoba közepén, pontban az ablak alatt; egy kisebb kanapé, mellette egy szekrényhez hasonló garnitúra, na és persze - a legfontosabb szereplője a szobának - Sebastian Vettel, a pilóta, akivel ezentúl több időt fog együtt tölteni, mint még senki mással az öccsén kívül. - Sebastian bemutatom Lilly  Hoechlint, az új sajtosodat. Lilly, ő itt Sebastian Vettel. Őt kell majd menedzselned - muttatta be Sarah a két fiatalt egymásnak.
Sebástián arcán halvány pajzán mosoly jelent meg, miközben szeliden Lilly felé nyújtotta kezét.
- Igazán nagyon örvendek - mosolygott rá Lilly.
- Hát még én - nézett kitartóan az előtte álló Lillyre Sebastian, miközben még mindig ott bujkált ajkain az a titokzatos mosoly.
- Jól van. Akkor én hagylak is titeket. Ismerkedjetek - indult kifelé Sarah, de egy pillanatra még visszafordult. - Seb úgy-e nem felejtetted el, hogy kettőkor teszt fu...?
- Nem Sarah, tudom. Viszont ha elfelejteném se lenne semmi gond, mivel te biztosan emlékeztetnél rá!
- Ezért vagyok! - ment ki - most már ténylegesen - büszke arckifejezéssel a folyosóra.
Sebastian becsúkta maguk után az ajtót, majd kényelmesen elhelyezkedett a szoba jobboldalán található kanapén.
- Szóóval... - szólalt meg két percnyi csend után Lilly zavartan.
- Szóval, nem akarsz leülni? - mutatott a pilóta a mellette való üres helyre.
- Nem, köszönöm. Itt kitűnően elvagyok - habogta zavartan Lilly.
- Jól van. Te tudod - Seb lazán megvonta a vállát, majd ő is felállt, és ezuttal az asztalra helyezkedett el úgy, hogy Lillyvel pontosan szemben legyen. - Szóval Lilly, mégsem író lettél?
Lilly látványosan ledöbbent, idő kellett, mire annyira összetudta szedni magát, hogy értelmesen tudjon felelni a kérdésre.
- Te em...emlékszel?
- Persze - felelte könnyedén Sebastian.- Nem szoktam ilyen pillanatokat csak úgy elfelejteni.
- Hát...ennek örülök - vörösödött el Lilly. - Amúgy de, író lettem. Éppen most fejezem be az első könyvem.
- Gratulálok.
- Köszönöm.Lilly némán nézett egy kiszemelt, régebbi díjat az egyik polcról. Ismét zavarban volt, és ez felettéb idegesítette. A múltkor már eldöntötte magának, ha esetleg úgy adódik, hogy valamikor, majd az életben újra összefutnának Sebastiánnal nem fog zavarba jönni, hanem megmutatja neki, hogy nem egy dilis nőszemély, aki így akar a közelébe kerülni, hanem egy normális lány, aki tud normálisan is viselkedni. De ez az elképzelés azon nyomban összedőlt, mikor Lilly belenézett a fiatal pilóta égszínkék csillogó szemeibe.Sebástián 
- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg hirtelen Lilly, miután összegyűjtötte az összes bátorságát és önbizalmát.- Ezért vagyok itt - felelte szórakozottan Sebastian.
- Hát tudod...sok mindent elmondtak ezzel az állással kapcsolatban, viszont azt az egyet nem, hogy mi lett az elődőmmel, tudod...
- Franciscával? Nem vészes...csak megkínozták, lassan minden létező kínzást kipróbáltak rajta a fiúk...Először bezárták egy sikátorba, majd...á hagyjuk nem tudok róla beszélni - eröltetett komoly hangszínt magára Sebastián, de a  pajkos, féloldalas mosolya mindent elárult.
- Huha akkor jobb, ha most megyek - mutatott Lilly a kijárati ajtóra szórakozottan.
- Nem kell félned, téged nem fognak bántani!
- Honnan vagy olyan biztos benne?
- Nem engedem nekik - jelentette ki magabiztosan a pilóta.
- És félnek tőled? - vigyorgott Lilly.
- Még szép! Én vagyok a főnökük - mondta némi megjátszott sértődéssel Sebastian.
- Az még nem elég ok rá.
- Nem? - mosolyodott el pimaszul Sebastian. - Akkor mi lenne elég ok rá?
- Nem tudom...mondjuk, ha...de nem muszáj...esetleg, ha csinálnál valami olyant...amitől egy kicsit meglepődnének...
- Verjem át őket? - kérdezte Sebastian még mindig magán felejtve nagy vigyorát.
- Én ilyent nem mondtam - emelte fel kezeit Lilly védekezés képpen.
- Persze, hogy nem. Csak gondoltad...
- Nem tudhatod, hacsak...nem vagy gondolatolvasó.
- Néha az vagyok. - Sebastian leszállt az asztalról, majd felkapta a diványon fekvő dzsekijét, és Lillyt terelve kifele ment.
- Öhm...hová is megyünk? - kérdezte Lilly, miközben egy méregdrága, szürke autó felé közeledtek.
- Szeretnék valamit megmutatni.
- Oh, az nagyszerű! De mit is?
- Majd meglátod - nézett Lillyre egy halvány mosoly kiséretében, miközben udvariasan kinyította a kocsi ajtaját Lillynek, ő is beült, majd gyorsan elinditotta a kocsit.
Ha Lilly jól számolt, három néptelen, fákkal szegélyezett utcát hagytak el, mire elértek egy eldugott, a napsugarai által aranysárgára festett, partszakaszra. Sebastian sietősen leparkolta a kocsit egy, a part mellett alig látható asztfaltos helyre, majd kippattant a járműből, és gyermeteg izgalommal, Lilly kíséretében elindult a lenge széltől szeliden hintázó, égszínkék óceán felé.
- Ez gyönyörű! - ámuldozott Lilly a páratlanul lehengerlő tájban.
- Úgy-e? - Sebastian sóhajtva leült a bársonyos homokba, és Lilly gyengéd pillantását elkapva hallgatta az óceán visszafogott moraját. - Minden évben eljövök ide. Valahogy lenyugtat, és erőt ad az új szezonra, a futamokra, mindenre...
Lilly nem szólt semmit, hagyta, hogy a pilóta kiélvezze a pihenést, és maga nyiljon meg feléje. Hiszen ez az ő terepe, úgymond az ő saját birtoka.
- Legtöbbször esni szokott ilyenkor. Úgyhogy szerencséd van! - vigyorodott el pimaszul a pilóta.
- Csaknem? Szerencsét hoznék? - mondta Lilly szórakozottan, és pár másodperc múlva egy maroknyi homokkal a testén, amit Sebastian küldött, nem tudni mikor, feléje.
- Szóval így! - nézett a lány kihívóan a földön ülő pilótára, és kivárva a megfelelő pillanatot visszaverte az előbbi gonosz támadást, csakhogy egy kissé több adag homokkal.
Sebastiannak sem kellett kétszer szólni, hirtelen felpattant ülő helyzetéből, és fenyegetően a lányra nézett, aki a helyzetnek a súlyosságát gyorsan felfogva futásnak eredt, a fiú pedig röktön utána.
- Sebastian! - üvöltötte Lilly. - Kérlek! Hagyj! Seb...!
De már késő volt. A pilóta hátulról elkapta a lány derekát, és nagyon úgy tűnt, hogy már kész terve van, mivel magabiztosan megindult a hideg óceán hullámjai közé.
- Sebastian, te megőrültél?! - visította Lilly. - Áá! Ez hideg!
A pilóta, mikor már jól, derékig érő vízben álltak, volt csak hajlandó elengedni a lányt, aki minden erejét összegyűjtve próbálta a pilótát ezután a víz alá tolni.
- Úgy-e tudod, hogy nagy baj lesz, ha megfolytod a legjobb pilótát? - mondta Sebastian szemtelenül nagy vigyorral az arcán.
- Akkor büntetést nem tudnak adni, hogy megbánjam! - mondta Lilly gúnyosan.
- Á, ez fájt - húzta el a száját Sebastian.
- Ennek igazán örülök - jelentette ki büszkén Lilly, majd hátatfordított neki, és elindult a part felé.
Sebastiannak kellett két perc, hogy felfogja mi is történt, de ezután gyorsan kiért a parta, és szorosan leült Lilly mellé.
- Miért nézel így? - kérdezte kíváncsian Lilly, miután már vagy öt perce magán érezte Sebastian égető tekintetét.
- Haragszol? - szólalt meg ártatlanul, mint aki semmiről sem tehet.
- Nem tudom... - húzta Lilly a pilóta agyát.
- Na... - karolta át Sebastian a lányt, aki, erre a mozdulatra nem számítva, nem kicsit lepődött meg.
- Jó, még...meggondolom - hajtotta le Lilly a fejét, és úgy tett, mintha valami nagyon érdekeset pillantott volna meg a homokban.
- Miért engem hoztál el ide? - szólalt meg újból, egy kicsivel később, és egy árnyalatnyival halkabban Lilly.
- Szeretném, ha feloldódnál, elengednéd magad egy kicsit... - Lilly legszívesebben tiltakozni szeretett volna, de inkább hagyta magát, és egy kedves mosollyal válaszolt a figyelmes "főnökének", hiszen ő is tudta, a pilóta jót akart neki, törődik vele, és Lillynek ez volt a legfontosabb. Már nagyon régóta nem érezte senkinél, hogy ekkora odaadással és erőfeszítéssel szeretné őt valaki boldoggá tenni, így ez mindenképpen nyomott hagyott a lányban.
- Ellenségek mi... - gondolt vissza Lilly a két évvel ezelőtti párbeszédükre, és úgy tűnt a pilóta is megértette a mondat lényegét, mivel hangosan felnevetett, és válaszolt.
- Nem, azt hiszem tényleg tévedtem. Jól meg leszünk mi ketten...
És ekkor mintha valami megmozdult volna Lillyben. Valami, talán az ösztönei azt súgták neki, hogy egy nagy súly került le a válárról, egy nehéz súly, amelyet már lassan tizenkét éve hordozott magával, és már éppen itt volt az ideje, hogy megszabaduljon tőle, ami nem is volt olyan nehéz feladat Sebastian karjaiban feküdve egy homokos, napsütötte tengerparton.

PÁR HÓNAPPAL KÉSŐBB

- Seb! Mondd, mi történt? - kérdezte ovatosan Lilly, vigyázva a most ingerlékenyebb pilóta idegrendszerére nem sok sikerrel.
- Szerintem te is láttad, Lilly! Nézd mennyi nagy felbontású doboz van a teremben. Igen, azokat úgy hívják, hogy televizíó, és benne mindent megmutatnak a versenyről! - nézett indulatosan Sebastian Lillyre.
- Elnézést! Csak egy kérdés volt, de ezentúl nem szólok egy szót sem, ha ez boldoggá tesz! - mondta sértődötten Lilly, majd válaszra sem méltatva elindult az irodája felé.
- Zsémbes, mogorva, ütődött...- motyogta magában Lilly, miközben idegesen leült a hátas karosszékire, és bámulta hófehér, unalmas falat.
Röpke egy óra múlva valaki eldöntötte magában, hogy az öklével fogja berontani az ajtót, ugyanis több percen át dörömböltek rajta, mire végre Lilly felriadt a nagy zajra, és beengedte a heves érdeklődőt.- Bejöhetek? - kérdezte az immár szelid arcú Sebastian.
- Úgyis bejössz - felelte hanyagul Lilly.
- Nézd, Lilly, én sajnálom. Nem akartam úgy beszélni veled, megbántani pedig végképp nem, csak...
- Tudom Seb. Én is sajnálom - sóhajtott fel Lilly. - Tudom milyen rossz lehet első helyről kiesni.
- Ne aggódj - legyintett a pilóta - megbocsátok.
- Én is Seb. Én is...
- Jól van, akkor elég a nyálladzásból - csapta össze két tenyerét Sebastian. - Jössz enni?
- Nem tudok, mindjárt jön a "nő". - "Nő"-nek azt a fiatal hölgyet nevezték el, mellyel Lilly legelőször találkozott az állás kapcsán, és aki adott neki három hónapot, hogy eldöljön a sorsa. És most, három hónap múlva, eljött az idő, hogy Lilly döntsön. Döntsön, hogy elszánja-e magát, és itt dolgozik-e távol az öccsétől és nevelőszüleitől, vagy visszamondja, és valahol máshol keres állást, amely egészen biztos, hogy közelébe se érhet - se fizetésben, se tapasztalatban és körülményekben - a jelenlegihez, viszont nem kéne annyit utazzon, és közelebb lenne az öccséhez.
- Oh... - Sebastiannak lehervadt hirtelen a mosoly az arcáról, és mintha némi szomorúság is megjelent volna a helyén . - Remélem nem gondoltad meg magad a szemétségem miatt!
- Seb...- sóhajtott fel Lilly. - Ha feladom ezt az állást, akkor sem azért, mert szemét vagy! - nézett egy pillanatra gúnyosan Sebre. - Hanem az öcsémért.
- Hiányzik?
- Nagyon!
 A pilóta odalépett Lillyhez, és óvatosan átölelte. Lilly már nem lepődött meg, az utóbbi időben szoros lett a kapcsulatuk. Már napi szinten beszélgettek mindenféle dolgokról, akkor is ha nem volt verseny, vagy ha más-más országban voltak. Teljesen megbízott benne, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Sebastian volt az egyetlen, akinek elmesélte az élete előzményeit, a veszteségeit, azt a bizonyos napot.
- Azt hiszem menned kell - húzódott el  óvatosan Lilly.
- Csaknem lett már eleged belőlem? - mondta Sebastian némi megjátszott sértődöttséggel.
- Belőled? - nevetett fel Lilly. - Belőled sosem elég!
- Na úgy-e? - mondta büszkén, miközben kihúzta magát, hogy ezzel tudassa ő róla van szó.
- És ez a tény...talán elősegítheti a végleges döntésedet is? - nézett a lányra kíváncsian.
Talán - mosolygott rá kedvesen Lilly, mire az ifjú pilóta közelebb lépett Lillyhez, olyannyira, hogy csupán öt centi lehetett az arcuk között.
Ez már meglepte Lillyt. Nem tudta mit csináljon; maradjon vagy mozduljon valamerre; hagyja, hogy tegyen, amit akar vagy reagáljon valamit minél hamarabb. Nem tudta eldönteni, de ha eltudta volna sem tehetett volna semmit, mivel az agya teljesen leblokkált. Már csak a szikrákat érezte, amik körülöttük, valami megmagayrázhatatlan módon szikráztak körülöttük.
Sebastian egyre közeledett, miközben Lilly belsőjéből, mintha valami kitörni készülne, lüktetett olyan erőséggel, hogy még egy atombomba is elbujhatott volna mellette. Mikor Sebastian meggyőződött róla, hogy Lilly nem akar elhúzódni, finoman összeillesztette ajkaikat. Eleinte csak lassan becézgették egymás ajkait, majd Seb megtörve, türelmetlenül várta, hogy Lilly végre megnyissa ajkait, és bebocsájtást adjon neki. Lilly kézségesen, az érzéseitől felfütötten adta át magát Sebnek, aki sajnálatára nem sokkal később elvált immár felduzzadt ajkaitól.
- Öhmm...- Lilly ismét zavarban volt, bár most úgy érezte nem neki kell megszólalnia, így inkább halkatott.
- Remélem elfogadod - suttogta Seb, amjd lassan kisétált az ajtón.
Ezután Lilly még egy jó darabig csak ült azon a helyen, háromszor átgondolta, de még akkor sem hitte el egészen a történteket.

- Nos döntött? - nézett rá, immár két órával később a "nő".
- Igen - felelte magabiztossan Lilly. - Végülis ideje egy új korszakba lépni nem? Ideje végre a saját taplpamra állni, és túltenni magam a múlton. Tudom, hogy nehéz lesz, de megkell tennem. Nem punnyadhatok egész életemben. Ideje adnom magamnak egy újabb esélyt. Ideje lenne, hogy végre...boldog legyek.
A "nő" csak bámult rá, nem tudta eldönteni, hogy most a lány hozzá beszél vagy magában.
- Akkor? -kérdezte türelmetlenül.
Lilly felsóhajtott, majd magabiztosan meghozta végső döntését: - Elfogadom.